Norvégia cipőjének kopogása magányosan visszhangzott a hosszú lépcsősoron. Menete vontatott és hosszadalmas volt. Nem kis munka ágyba dugni a kis Ice-t, így fáradsága nem is csoda. Több mint négy mesét kellett elmondani a csöppségnek, lassan már kezdett kifogyni az ötletekből... Ám ekkor az álommanó megkegyelmezett rajta és finom port hintett öccse szemébe. Így már másra nem is vágyott, minthogy ura karjaiban nyugovóra térjen. Ezért sem szobája felé vette az irányt.
Útközben hosszasan elmélázott a festményeket. Egyeseken királyok, királynék mogorva képe éktelenkedett. Minden ilyesfajta képet közönyösen nézett, ellenben magát az országot ábrázoló művészeti alkotásokkal. Sosem mondta volna ki hangosan, hogy mennyire vonzódik urához, Christensen Densenhez. A hangjához, az érintéséhez, a csókjaihoz. Mindenéhez.
Végre felért a palota legfelső emeletére, melyen csak Dánia lakosztálya volt. Egy egész emelet. Kezével finoman megérintette a hatalmas kétszárnyú ajtó kilincsét, ám ekkor kéjes és elnyúló hangot hallott. Egy nő vágytól éhes és kiéhezett, undorítóan mocskos hangját. Megtorpant a mozdulatban és hallgatózott.
Minden egyes sóhajtás és nyögés felért volna egy késszúrással. Végül a kíváncsiság győzött, s résnyire nyitotta a tölgyfaajtókat, feltárva azt a látványt, amit nem akart látni, de látnia kellett. Más volt kedvese karjaiban.
Csendesen visszacsukta a bejáratot, majd sietős léptekkel vonul vissza szobájába. Erősen magára csapta a bejárót. Már igazán nem kéne erre így reagálnia hisz nem az első ilyen alkalom. De nem is a második... És éppen ezért tudja, hogy mit kell tenni...
Christensen egy úriemberhez méltóan kikísérte a hölgyet háza elé, majd egy apró csókot lehelt ajkaira mielőtt a szőke asszony elindult volna az éjszakában. Az utcákat csak az öreg olaj lámpások fénye világította be. Néha a macskaköves úton elhaladt egy lovaskocsi, melynek kerekei élesen kopogtak a csiszolt köveken. Egye boltok már rég bezártak, másikak csak most éledeznek. Hamarosan kezdetét veszi az éjszakai élet Koppenhága utcáin.
Lukas mint az árnyéka követte a fiatal hölgyet. Arca és szemei érzelemmentesek voltak, azonban elméje tele volt dühvel és féltékenységgel. Maga előtt látta a dán előző szeretőit és szíve majd meg hasadt ebbe a déli bábba. Nem volt valóság, de az emlékek annyira élénken beleégtek a tudatába, hogy sosem lesz képes elfelejteni őket. Ahogy kezével finoman végigsimította szajhái bőrét, finom ajkaival érintette őket intim részeiken. Ezt nagyon utálja! Undorodik minden nőnemű lénytől, főleg az ilyen cédáktól, mint a ma esti is.
I will be the one that's gonna hold you...1
A célszemély hamarosan befordult egy utcán és rögtön megállt az első háznál. Belenyúlt ócska, posztó táskájába, kulcsát keresve. Mikor megtalálta a keresett tárgyat, serényen a kulcslyukba dugta majd elfordította, így a zár hangos kattanással kinyílt, jelezve, hogy beengedést ad. Ahogy a hölgyemény eltűnt az olcsó falak mögött, Lukas egyből előbújt az árnyak közül. Mily ostoba teremtés nem zárja magára ezekben a vészes időkben az ajtót? A szőke ciklon felelőtlensége volt a férfi szerencséje, hisz így könnyedén besurranhatott a már gyertyafénnyel megtelt régi épületben.
A hangokból és a padlón szétszórt ruhaneműkből következtetve a ház asszonya bizonyára éppen habokba merülve tölti idejét. Remélhetőleg kiélvezi a víz tisztaságát és a tajték gyengéd karolását, mert ez lesz az utolsó. Az eddig őt követő démon lecsapni készül és zöld szemével2 elpusztítja mi útjába kerül. Eddig a sötétségben volt, de most kilép a fényre magáévá téve azt és ezzel elhozva a rémálmot a valóságba.
Hear my whispers in the dark...3
Kisvártatva egy törölközős alak lépett elő az egyik szobából, ki az asztalnál ülő, köpenyes férfi láttán felsikítva ejtette el kezében lévő mosakodó szivacsát. Láthatóan a köpenyes illető tekintete meg se rebbent a hangra. Finoman ellökte magát a széktől és egy szempillantás alatt a nő előtt termet, hogy aztán vékony, még is erős karjaival a falhoz taszíthassa. Épp oly könnyedséggel, mintha csak egy tollpihe lenne a lágy tavaszi szellőben. Hiába csúszott le időközben az anyag a hamvas bőrről, ezzel felfedve Éva leszármazottjának kecses, mezítelen testét. A nemzetet ez egyáltalán nem érdekelte. Kéken világító szemeit végig a másik arcán tartotta, miközben kezei erősen tartották a torkot. Mit ért egy ilyen látvány azzal a tudattal, hogy megfordult benne már fél Európa?
Kezei között ott vonaglott a légszomjtól az a szemtelen lotyó. Olyan jó nézni, ahogy szemeibe összegyűlnek a könnyek és szájával tátog a levegő után. Nyomorultabb, mint egy hal, akinek a horgászok nézik a fájdalmas fuldoklását és szép lassan hosszas kínok között veszti el a fényét. Vajon ezt a haláltusát is ilyen élvezetes lenne végignézni? Bizonyára, de valahogy túl egyszerű halál lenne ez számára... kevés... Több kell! Szenvedjen még jobban, legyen a kín annyira elviselhetetlen, hogy azt kívánja bárcsak sosem vette volna el a norvég szerelmét.
Oh.... Próbál szabadulni. Milyen vicces... Még nem adta fel, pedig pontosan tudnia kéne, hogy ezt a játszmát már elvesztette és hiába mélyeszti körmeit támadójába, őt ez cseppet sem zavarja. De még is... Meg merte sebezni azt a testet amit a dán annyira szeret... Ez nem jó... Nagyon nem jó!
Egy határozott lökéssel a földre taszítja az áldozatot, aki hangosan köhögve kapkodta az oxigént a tüdejébe. Olyan édes ez a hang, mosolyt csalt Lukas arcára. Még ha ez csak egy halovány villanás is. Erre akkor sem sokan képesek. Remélhetőleg megtisztelve érzi magát. De vajon miért menekül? Még mindig nem adta fel?
Lába kibicsaklott, de még is kúszik el. El a jéghercegtől messze...
Miért teszi ezt? Talán fél?
Minden bizonnyal. Az eltorzult arca és kétségbe esett tekintete is ezt bizonyítja.
De még is mi ijeszthette meg ennyire? Esetleg a halál?
Nevetséges. A halál megváltás, hogy elmenekülj ebből a földi pokolból, melyet életnek hívnak. Irigyli is ezért az embereket... Ő akármennyit is szenvedhet nem fog meghalni. Nincs megváltás.
Akkor a magány lenne az?
Igen, ez már érthetőbb. Nincs nyomorúságosabb az elhagyatottságnál. Ezt meg tudja érteni.
Felveszi a kést a pultról. Közelít. Hamarosan már a hajánál fogva emeli fel a rémültet. Közel hajol, hozzá. Miniméterek választják el ajkait, a nőszemély fülétől. Belesúgja, hogy nincs mitől félnie. Az előzők már tárt karokkal várják.
No, you'll never be alone...4
Tüzetesen végigpásztázta a jövendőbeli halottat. Vajon hol kezdje? Annyira nehéz ez a döntés...
Végül aztán kíméletlenül belevágta az asszony combjába a jéghideg pengét, nem is csoda, hogy erre sikoltás lett a válasz. De muszáj ennek ilyen irritálóan magasnak és hangosnak lennie?! Belefájdult a feje. Szeretet volna még egy kicsit szórakozni, de ez annyira kibírhatatlan. Egy mély vágás a torokba és végre örökre elhallgatott. Kár érte.... Túl hamar engedte el... Na de mindegy, az időt már nem lehet visszapörgetni. Pedig mennyire vágyik rá...
És most mit kéne kezdenie ezzel a húscafattal? Ha így hagyja még lebukhat. Mondjuk nem igazán érdekelné, de ha ez kiderülne talán Densen soha többet.... Nem! Mindenképp csinálnia kell valamit!
Lehunyta a szemeit és érezte. Érezte az éjszakában; a távolban... Ez baromság! Érzi, hogy közel van és hogy mit kell tennie.
When darkness comes you know I'm never far...5
Isten is helyesnek találja cselekedetén, ugyanis talált nem is kevés olajat és illőolajat, ami kellőképp elvégzi helyette a takarítást. Figyelmesen meglocsolta az élettelen testet és annak környezetét, majd felvette a gyertyatartót. Lassú és határozott léptekkel visszasétált, majd megállt és lenézet. Kicsit megdöntötte a fejét és elgondolkozott. Ha nem pattan el a húr, akkor olyan jól elszórakozhatott volna... Ezt még mindig bánja, de ezt most lezárja...
Elengedte a bronz tárgyat, ami nagy lángot lobbantva szélsebesen temette be a tetemet. Kicsit elszámította magát és a tűz gyorsabban terjeszkedett. Szaporán elhagyta a lakást. A szomszédoknak pár perc múlva feltűnt a füst és forróság. Emberek gyűltek az utcára s ő elvegyült köztük. Csodálattal szemlélte teremtményét. Milyen gyönyörű... milyen fenséges...
My love is a burning, consuming fire...6
Órák elteltével megszüntették azt a szépséget, amit megalkotott, de az élet már csak ilyen. Ideje hazamenni.
A szobájába érve fáradtan dőlt be az ágyba. De épp, hogy lehunyta szemeit egy fess férfi csörtetett be hozzá. Kedves mosolya a szokásos volt. Mély kék szemei csillogtak a norvég láttán. Az ura már csak egy ilyen szokatlanul kedves figura volt, de ezt is szerette benne. Azonban ha megkínoznák, akkor sem mondaná ezt el senkinek. Már csak az kéne, hogy a fejébe szálljon.
Dánia kedvesen megcsókolgatta ágyasát, majd kitért a kezén lévő sebekre. Végül hosszas hallgatás után csókot lehelt rájuk, majd negédes szavakat duruzsolt a fülébe. Pontosan tudta, hogy ura mit akar ezzel elérni és engedte neki. Végignyúltak a selyem ágynemű tengerével, miközben érzéki pontokon érintették egymást. Az idősebbik többször elmondta, hogy csak Norge7 van neki. Senki más, csakis ő...
Despite the lies that you're making...8
Mégis...
– Szeretlek Anko.
-
Angol – Én leszek az egyetlen, aki átölel.
-
Itt a zöld szemet nem Norvégia szeme színére értettem. Hanem ugyebár a zöld szemű szörnyetegre gondoltam, ami a féltékenységet jelenti.
-
Angol – Halld a suttogásom a sötétségben.
-
Angol – Nem, sosem leszel egyedül.
-
Angol – Mikor eljön az éj, tudd, sosem vagyok távol
-
Angol – A szerelmem egy égő, felemésztő tűz.
-
Dán – Norvégia
-
Angol – Hazugságaid ellenére.
AJÁNLOM AZ OLDALT
