Kint farkasordító hideg volt. A hópelyhek inkább tűntek éles pengéknek a viharos időben, mintsem ártatlan és szépséges kristályoknak, melyet az ember szívesen szemlél az ablak túlsó oldaláról. A közlekedés olyan volt, mintha szembe úsznánk a sebes folyammal. Nehéz. Sőt! Kimerítő, de nem lehetetlen, ha van elég akarata az ember fiának. Hiába fagytak meg kezei, és hiába nem érezte már saját arcát, a lábai rendületlenül vitték tovább előre. Tél Tábornok tombolhatott, ahogy csak akart, de nem állíthatta meg. Semmi sem állíthatta meg. Ennek itt ma fog véget vetni!
Az ajtó hangosan felkiáltott, mikor nekicsapódott a kemény falnak.
Mikor belépet végre már nem zavarta a kinti idő viszontagságai. Most már képes volt százszázalékosan céljára összpontosítani.
Egyre beljebb hatolt az épületbe, ami akár egy szellemkastély is lehetett volna. Meg sem közelítette egykori önmagát. Pompája és felsőbbrendűsége teljesen eltűnt. A függönyök félig leszakítva, rongyosan lógtak a betört üvegű ablakok előtt. Egy-két helyen véres foltok éktelenkedtek. A berendezés felborítva és széttörve. Ezek a szépen faragott garnitúrák érdemeltek volna jobb bánás módot is. Lába alatt a szilánkok ropogtak és törtek még kisebb darabokra, melyek csak azt várták, hogy egy gyanútlan alak hozzájuk érjen és aztán bőrüket felhasítva fájdalmasan és kegyetlenül vágjanak bele a húsba, ahonnan a kiszedésük még több fájdalommal jár majd. Ha nem tudná, azt hinné, hogy már egy éve elhagyatott. De ez nem igaz. Egy hónapja még ő is ezeket a folyosókat rótta iratokkal teli kezeiben.
Minden változik.
Semmi és senki nem kerülheti el a sorsát, ahogy ő maga sem. Ha az a végzete, hogy most mindent hátrahagyva a semmiből kovácsoljon magának bizonytalan vagy akár stabil jövőt, áll elébe!
A hatalmas márványlépcsőn felhaladva ijesztő tekintetű festmények mintha szemükkel követték volna minden kis mozdulatát.
Egy rossz lépés és véged!
Nagy léptekkel és céltudatosan haladt előre. Nem nézelődött tovább. Tudta, hogy akit keres abban a szobában lesz. A kilincshez érve nosztalgikus bizsergés rázta meg egész testét. Talán szüksége lenne még egy kis időre, hogy ezt az egészet átgondolhassa... Lehet, hogy még egyáltalán nem készült fel erre...
Hová lett az önbizalom?!
Kezei megremegtek. Szíve hevesebben vert, mint ez idáig, pedig korábban sem mondhatta volna, hogy egyenletesen dobogott a helyén teljes nyugalomban.
Mély lélegzett! Megváltoztál!
Végül is jó dolga volt nála... Kivételes helyzetekben volt a többiekhez képest és nem igen szenvedett hiányt semmiben. Ölelésekkel, csókokkal árasztotta el. Igaz mosolya pedig mindig fényesebben ragyogott, mint a Nap nyáron delelőben.
Lassan elengedte a kilincset és hátat fordított annak... vagyis inkább saját magának... az eszméjének... Lábai lassan mozdulva haladtak visszafele. Maga mellett lógó kezében épphogy tartotta fegyverét. Csodálkozott is, hogy nem hagyja, hanem inkább ragaszkodik ujjai érintéséhez. Szinte már barátjává nőtte ki magát ez a jó öreg Mauser C961-os. Milyen vicces... Pont tőle kapta... Azt mondta, hogy ez az egyetlen hasznos dolog, amit a Kraut2 képes volt legyártani.
Emlékez arra, hogy mit tett veled!
Tényleg... Mindig törekedet a dolgok pozitív szemléletéhez, de a valóság kegyetlen és ezt sokszor elfelejti. Bántotta, megalázta, megszégyenítette, bemocskolta, kivégezte és kínozta. Összehasonlítva az előbbi gondolataival, azok a cselekedetek csak porszemek. Nem engedheti meg magának, hogy az örökkévalóságig az álomvilágában maradjon! Pár kellemes pillanat nem felejteti el a könnyeket, melyeket ő és a népe ejtett sérelmeiért!
Megszorított pisztolyát, majd ismét nekiveselkedett, de ezúttal futva. Csizmája hangos kopogása megtörte a némaságot, mely eddig rátelepedet a kastélyra. Lába lendült és berúgta az ajtót. A zár pedig roppanva tört szét.
Ez vagy te!
A padló egy részét most szálkás faszilánkok kicsiny darabjai fedték. De ez csöppet sem érdekelte. Figyelmét jelenleg az előtte ülő férfi foglalta le. Ha nem tudta volna, hogy ki az biztos, hogy nem ismeri fel.
Iván látványosan lefogyott, még a kabáton keresztül is jól látta. Arca kicsit beszálkásodott és beesett. Szemei komorak voltak és karikásak. Egyenes tartásából semmi sem maradt. Most az asztal mögötti fotelben, összegörnyedve bámult maga elé. Nem volt biztos benne, hogy egyáltalán őt nézi. Olyan üresnek tűntek azok a lilás szemek, amik úgy hasonlítottak az övéhez... olyan... halottak voltak...
Percek teltek el mire az orosz megszólalt. Percek, amik óráknak tűntek.
– Elmész? – Inkább hangzott kijelentésnek, mintsem kérdésnek.
Hangja karcos volt és beteges. Tényleg nem tesz jót egy nemzetnek, ha sajátjai ölik egymást. Polgárháborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek.
Ne szánd meg!
Kimért bólintással jelezte, válaszát.
Ismét csend telepedett közéjük. Kint a vihar nem gyengült, csak erősödött. Vajon az idő kapcsolatban van Oroszország érzelmeivel? Meg lehet. De igazából nem is érdekelte annyira ez a kérdés.
Már éppen ott volt, hogy távozik, mikor röhögés rázta meg az egész szobát. Örült, gyilkos röhögés.
Meglepetten nézet a szlávra. Fogalma sem volt, hogy mit kéne ilyenkor reagálni. Lába földbe gyökereztek. Oroszország közeledett felé. Nem volt önmaga, vagy ha még is, akkor egy olyan énjét mutatta meg, amit eddig még senkinek és ez az Iván veszélyesebb volt, mint az összes többi. Túl volt a józanész határain...
Kis híján felkiáltott, amikor a hideg, vaskos kezek megragadták vállainál. Egészen közel hajolt hozzá, de már nem nevetett. Sokkal inkább grimaszolt. Mintha undorodna a finn látványától. Egyre erősebben szorította, majdhogynem eltörte a csontjait.
– Szóval azt mondod elhagysz? Te is és mindenki más is! Visszakönyörgöd magadat a svédhez? Csóváld csak a farkad sobaka Shvetsii3! – Ezzel elengedte és dülöngélve vissza ment az asztolhoz.
Tudta, hogy nem részeg. Nem volt olyan jellegzetes alkohol szaga és beszéde is egészen tiszta volt. Hát tényleg megbolondult?
– Mit állsz még itt?! – Kiálltása olyan hangosnak tűnt, hogy véleménye szerint még az Urálnál is hallották. – Vár a gazdád!
Most lett elege. Egy mozdulat, ami meghatározta további sorsát. A golyó gyors volt, Oroszország már nem annyira. Pont a vállába hatolt.
Tino szemei elött most csak a vörös folyadék volt, ahogy lefolyik a másik ruháján. Egyáltalán nem olyan volt, mint amire számított. Nem érzett fájdalmat, bűntudatott, de még szánalmat sem... Egyszerűen üres volt...
Ez így természetes.
– Nem vagyok sem Sverié, sem a tiéd! Én a saját magam ura vagyok és nem holmi tárgy amit dobálhattok egymás között! A nevem nem Finland4 és nem is Finlyandiya5, hanem Suomi6!
Még nézte a kissé megilletödött szempárt, majd sarkon fordúl és ott hagyta a sebesültett. Tudta, hogy ezzel egy életre kihívta ellene a hatalmas Szovjetunió haragját, de megérte. Ettől a naptól kezdve ő már szabad.
Finnország!
1: Mauser C96: Egy német, a Mauser által feltalált, öntöltő pisztoly, melyet 1899 és 1961 között gyártottak. Többek között használták az Orosz Polgárháborúban, az az amikor a ficc játszódik. Későbbiekben Finnország több példányt is rendelt belőle, amik alkalmazásra is kerültek a Finn Polgárháborúban és a Második Világháborúban. (bővebben: http://hu.wikipedia.org/wiki/Mauser_C96#Alkalmaz.C3.B3k)
2: Kraut (német) – káposzta -> Ezt az elnevezést az angolok aggatták a németekre az Első Világháborúban, mivel úgy tartották, hogy rengeteg káposztát ettek. (és ez igaz...) Késöbb gúnynévvé alakult, melyet átvettek a többi országok is.
3: собака Швеции (orosz) – Svédország kutyája
4: Finland (svéd) – Finnország
5: Финляндия (orosz) – Finnország
6: Suomi (finn) - Finnország
AJÁNLOM AZ OLDALT
