Elvesztettük a csatát. Nem is, a háborút. Lehet, hogy te még folytatni fogod, nem tudom, de az én szerepemnek itt vége. Akármerre nézek halottakat és sebesülteket látok. Mindent beterít a puskapor szaga. Érzem, ahogy mellkasom összeszorul és nem enged. Olyan, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. De nem is ez fáj a legjobban. Oh, bárcsak ez lenne a legkellemetlenebb érzés, mely most markában tart. A kín viszont sokkal nagyobb, mikor magam mellé pillantok és nem te állsz mellettem. Nem egyenes tartásodat, erős kezeidet, szigorú vonásaidat, szőke, rendezetlen tincseidet és keménynek tűnő zafír szemeidet látom. Egy sokkal mosolygósabb arc néz vissza rám, és habár te sosem mosolyogtál rám, de amikor veled voltam nem éreztem ezt.
Ezt a kemény gyilkolási szándékot.
Persze te is részt vettél harcokban, de sosem élvezetből tetted. De ő... ő maga a Kalma1 megtestesült férfi alakja volt. Semmi könyörület, semmi megbánás. Csak a színtiszta halál.
Annyi szánalom viszont volt benne, hogy kaptam három percet. Három teljes percet, hogy elbúcsúzzak tőled. Mily' kevés idő ez, de ki kell használnom. Talpam alatt a véráztatta hó fájdalmasan ropog.
És végre szemeim meglelnek téged. Megtörten, térdelsz egyik embered mellet. Lépteim felgyorsulnak és olyan erősen ölellek magamhoz, amennyire csak izmaim engedik. Erőltetett mosollyal nézek fel rád. Tudod mit szeretnék hallani, hát mondd kérlek... Mondd, hogy minden rendben lesz.
Fénytelen szemmel nézel vissza rám. Hát mégis igaz? Nem maradhatok az oldaladon? Bár nevem egy hősé2, de én magam egy senki vagyok. Miért nem vagyok elég erős ahhoz, hogy a társad legyek?
Remegő kézzel érintem meg arcodat, ami most hidegebb, mint a földjeim télen, vagy tán csak én érzem annak. Ajkaid cserepesek, de nem érdekel. Sok mindent átvészelt az utóbbi időben és számomra ez még kívánatosabbá teszi. Egyre közeledek, nem tolsz el. Ez boldoggá tesz. Becsukom szemeimet, már fáradtak a sok kegyetlenség láttán és engedem, hogy a sós könny enyhén felmarja jéggé fagyot bőrömet. Már érzem forró leheleted, annyira csábító, hogy nem találok rá szavakat. Már csak egy kicsi hiányzik, és végre boldog lehetek. Végre kimutathatom érzéseimet és én is megtudom, hogy mit gondolsz. Mindig olyan titokzatos és félelmetes voltál, de idővel rájöttem, hogy ezek nem az igazi érzéseid. Mitől félsz? Mit titkolsz előlem? Ezzel a csókkal feltárod nekem a szívedet, Ruotsi3?
Hirtelen rántás a karomon és mikor kinyitom szemeimet, már távolodok tőled. Egy fehér sál lebeg arcom elött. Már is letelt volna az idő? Nem... nem... Nem! Én ezt nem fogadom el! Még nem volt időm elbucsúzni! Semmit sem sikerült megtudnom! Ez így nem lehet!
Nem bírom tovább és engedem, hogy könnyeim záporozzanak. A nevedet kiáltom és te rámnézel. Megprobálsz felállni, de nem megy. Csak most látom, hogy egyik lábadból vörös vér szivárog. Szabad kezemet feléd nyújtom és probálok szabadulni. De nem megy... Fogvatartóm nem enged és téged sem érlek el.
Ruotsi! Ruotsi! RUOTSI!
Megígérem, hogy amikor legközelebb találkozunk sokkal erősebb leszek, aki már nem szorul senki védelmére. Egy olyan nemzet, aki egyenlő veled. Akkor talán végre többet mondasz majd el magadról.
Még egy utolsó probálkozás, majd egy ütés, és sötétség. Az utolsó amire emlékszem a te mindent elmondó kiáltásod.
1: A halál istennője a finn mitológiában.
2: Finnország emberi neve Tino Väinemöinen. Väinemöinen pedig a finn mondák központi hőse. Sámán, varázsló, költő, énekes, aki a világ teremtésénél is jelen volt, ő volt a legelső ember. Bővebben...
3: Finn – Svédország
AJÁNLOM AZ OLDALT
