Izland néha észrevette, amint Hong Kong a fejét bámulja.
Az ázsiai persze nem mutatja ki az arcán az érzelmeket, de az izlandi csak egy pillantással meg tudja mondani, hogy kíváncsiság úszkál a másik mélybarna szemeiben.
Eleinte nem nagyon érdekelte.
Lehet, hogy Li egyszerűen csodálta a szépségét vagy valami ilyesmi.
Esetleg valami baj van a kobakjával? Ez nem valószínű, mert a barna hajú hírhedten tompa volt, mint egy szikla. Tehát ha lett volna vele valami, akkor egyenesen a szemébe mondta volna.
De ott volt az a lehetőség is, hogy Hong Kong csak magát adja és azért tart megfigyelést, mert érdekes volt.
Nem mintha ennek lenne értelme… sok dolog volt, aminek csak Li számára volt értelme, de a világ többi részének nem. Ebben az esetben totál indokolatlanul bámulta a fejét.
Miután először gondolkodott el mélyebben ezen a dolgon, azután már nem nagyon figyelt oda rá, élte tovább az életét.
Tél volt Izlandon.
Olyan különös tél, amikor elég kemény hóviharok voltak és a hőmérséklet megbocsájthatatlan mélypontra került. A szél úgy ostorozta a földet, olyan lehetetlen sebességgel, hogy szinte mindent meg fagyasztott, embert és élettelen dolgot egyaránt.
Tehát az időjárás nem volt alkalmas a kint létre. Li és Emil szorosan összegömbölyödtek egy vastag takaró alatt az északi házában. A tűz boldogan ropogott a kandallóban, mellettük két nagy bögre, gőzölgő forró csoki volt.
– …És ezért nem engedem meg Norvégiának és Dániának, hogy a házamba jöjjenek, amíg nem értesítenek róla. – dohogta keserűen a kisebb, miközben közelebb fészkelte magát a barátja melegségéhez.
– Hmm... – hümmögött kimérten Hong Kong.
Általában ez volt az a pillanat, amikor a barna hajú tesz egy szarkasztikus megjegyzést, magához húzza Izlandot, hogy még közelebb legyen és ad neki egy kisebb intim figyelmet. Mint például egy csók vagy az orrával hozzá dörgölőzik. De semmi sem történt.
Emil felpillantott a válla felett.
Az ezüsthajú északi reményei mind elvesztek mikor rájött, hogy Li állát látta nem pedig a csábító barna szemeit.
A másik ismét a fejét bámulta.
Izland összeráncolta a homlokát a frusztrációtól.
Oké. Elég volt.
Ellen tudott állni a kínos és derűs pillantásoknak is melyek a fejét célozták. Még az sem zavarta, mikor vacsora közben perceken át bámulta csak a fejét.
De amikor megosztottak egy nagyon hangulatos estét a tűz előtt, az ázsiai nem tett mást, mint látszólag megbabonázottan pásztázta a lila szemű, Isten tudja milyen buksiját.
Az ázsiai már nevetségesen kényelmesen érezte magát, ahogy a fiatalabb közelebb fészkelte magát. Meleg volt, puha és a legnagyobb őszinteséggel jó illatú. A testük elég szépen illeszkedett egymáshoz, akár egy puzzle két darabja, melyek tökéletesen passzoltak egymáshoz.
De minden véget ér különösen akkor, ha fejed találkozik a barátod különösen csontos vállával, majd az asztalon koppan.
– Mi a fene van veled mostanában? – kérdi Izland, közben karjait keresztbe téve lábával topog.
Hong Kong kissé feljajdult, ahogy megérezte a tompa fájdalmat a fején.
– Tessék?
– Hallottad!
– Én…de… – a Dél- Ázsiai fiú megdörgölte a fájó pontot. – Még mindig nem értem, hogy ezt miért csináltad…
– Mert már fáradt vagyok ettől! Először még aranyos volt, de utána kiderült, hogy egyszerűen csak furcsa, de most már teljesen nevetséges és bosszantó!
– Rendben. Úgy tűnik valami rosszat csináltam. Elmondanád, hogy mit?
Emil nem tudta elhinni. Arca fellobbant a dühtől, és felrángatta Li-t a gallérjánál fogva.
– Miért bámultad a fejem?!
– A…fejed?
– Igen! Amin az arcom van!
A barnahajú fájdalmas arckifejezése valami izgalommal telire és csodálkozóra váltott egyszerre. Így ragyogott, míg lefejtette a fiatalabb kezeit a gallérjáról.
– Ó tehát ez zavart? – nevetett.
Viszont Izland nem volt ennyire szórakozott.
– Nos?
Li még mindig nevetett, mielőtt magához húzta volna Emilt egy gyengéd ölelésre. Szeme ismét a kisebbik kobakját kezdte el pásztázni.
– Először is. – kezdi Izland szemeibe nézve. – Nem a fejedet bámultam….hanem inkább a hajadat.
Emil gyanúsan felvonta a szemöldökét.
– Másodszor néha…. néha megváltozik a színe. Tudom, hogy ez furcsán hangzik… de nem! Néha olyan sok szín örvénylik a hajad körül, ellopja minden figyelmemet, nem tudok másfele nézni. Néha zöld, lila és kék. Van, hogy rózsaszín, narancssárga vagy sárga! Olyan, mint egy hurrikán. Furcsa fémes színű és nem tudom leírni vagy megérinteni. Körülbelül egy évvel ezelőtt figyeltem fel rá és az óta újra meg újra szeretném látni.
Hong Kong könnyedén kuncogott arcára egy kis pír szökött fel.
– Sajnálom, ha ezzel bosszantalak, vagy esetleg furcsának találod Izland.
Az ázsiai lehajolt, hogy szájon csókolhassa a párját. Emil rögtön elpirult, ahogy ajkaik találkoztak, és érezte, amint karja szinte magától mozogva húzza magához közelebb a másikat. A csók meleg és megnyugtató volt, bár csak pár másodpercig tartott. Ezután egy kényelmes csend köszöntött be mielőtt a fiatalabb szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Azt hiszem, enyhíthetem a kíváncsiságodat. – megvakarta a nyakát. – Sok furcsa dolog van fent északon. Ez az egyik közülük. Úgy nevezik Északi fény… Talán már hallottál róla. De ez alapvetően úgy néz ki, hogy egy csomó szín kavarog az égen és ezt sok tudományos dolog magyarázza meg, amit most túl lusta vagyok kifejteni…
Hong Kong szeme elkerekedett, ajkaira elégedett mosoly ült ki.
– Ez nagyon klassz! Fogalmam sem volt róla, hogy emiatt világít a barátom! – kiáltott fel.
– Én nem „világítok”! – köpte vissza a szavakat Izland.
Áttelepedtek a takaró alá és Li figyelmét csakis Emilnek szentelte. A fiatalabb fiú továbbra is Dániáról és Norvégiáról panaszkodott, míg barátja néha-néha gúnyos megszólalásokat szúrt közbe.
– Szóval… Talán később mikor nyugodtabb lesz az időjárás, megnézhetnénk az Északi fényt… együtt. – váltott témát Izland. Az utolsó szót alig lehetett hallani.
– Persze. Jó lenne… De nézd! – húzta ki magát a barna hajú. – Megint megtörténik!
– Eh?
– A haj… illetve az Északi fény!
Emil rögtön megfogta a legközelebbi tükröt, és úgy tartotta, hogy láthassa a fejét. Valóban a haja elég sok színben ragyogott. Úgy nézett ki ténylegesen, mint az Északi fény… de mégis valahogy más volt. Valóban fémes volt és úgy nézett ki mintha a színeket foltokban vitték volna fel a fejére. Ott lüktetett a feje tetején az Északi fény.
Így látva, hogy az anyatermészet fizikailag megtestesíti rajta ezt a szépséget, ilyen formába, Izland megértette, hogy Hong Kong miért bámulta folyamatosan a fejét. Ez valóban tagadhatatlanul elbűvölő látvány.
AJÁNLOM AZ OLDALT
