A repülő egy kisebb légörvénybe került, de ez megszokott volt az ír földek felett, ahogy Angliában is. Az utasok zavartalanul olvastak, aludtak, ettek vagy beszélgettek, kivéve egy kissé morcos kinézetű angolt, aki egyedül ült a tizenharmadik sorban. A szőke kócos hajú huszonévesnek tűnő öltönyös alak csak bámult kifelé az ablakon. És ez így ment a felszállás pillanatától egészen addig, amíg meg nem szólalt a jelzés, ami az utasítást adta az övek becsatolására. A stewardessek körbejárták a gépet, átvizsgálva, hogy mindenki követte-e a parancsot és segítettek annak, akinek gondja támadt. A következő negyed órában mindenki csendben ült a helyén és rágózott vagy valami édességet majszolt, hogy elkerüljék a fülük bedugulását. Kis idő múlva kis rázkódással a gép megérkezett a talajra, ahonnan már csak be kellet gurulni a helyére. Mindenki kikapcsolta magát, majd fogta a csomagjait és elindult a kijárat felé. Már szinte teljesen kiürült az utastér, csak az angol ült még mindig a helyén, kifelé bámulva.
– Megérkeztünk uram, kérem hagyja el a repülőgépet. – Lépet hozzá egy zöld ruhát viselő légi utaskísérő.
A szőke felnézett rá, majd felállt. Levette aktatáskáját a felette elhelyezkedő poggyásztartóból, majd a nő felé fordult. Nem szólt egy szót sem csak nézet rá.
– Uram, megkérdezhetem a nevét? – Kérdezte kissé elpirulva a fekete hajú szépség.
– Arthur Kirkland.
– Megkérdezhetem öntől, hogy esetleg…
– Sajnálom, de sietek.
Ezzel elindult a kijárat felé, magára hagyva az ismeretlent. A repülőtereken szokványos volt a nagy nyüzsgés, a hangosbemondó hangja és a boltok, valamint az emberek zsivaja. De itt volt egy másik dolog is, ami nagyon szembetűnő volt.
– Zöld…– Körülnézet még egyszer. – Itt tényleg minden zöld…
Zöld üzletek, zöld falak, zöld bútorok. Ez egy kicsit sok volt az országnak, ezért próbált minél előbb felvenni a csomagját, majd a taxikhoz sietett. Szerencsétlenségére azok is a nemzeti színben úsztak. Beszállt a legelsőbe, amit meglátott.
– A Trinity Collegehez, kérem.
– Igen uram.– Jött a bajszos sofőrtől a válasz.
És megint folytatódott az üres tekintettel való bámulás ki az ablakon. Egy ideig csak a rádió szólt, majd Anglia a vezetőhöz fordult.
– Miért van az, hogy akármerre nézek mindenhol zöldet látok?
– Ez igazán egyszerű uram. Ezt hívják nemzeti összetartásnak. Büszkék vagyunk az országunkra és a hozományunkra. – Mondta hatalmas odaadással. – Gondolom, érti miről beszélek, hiszen ön is egy ország szülötte.
– Valami olyasmi.– Mosolyodott el.
Fél óra múlva már a belváros utcáin kanyarogtak.
– Sokat változott mióta itt jártam.
– Ezek szerint már jár Dublinban, ezt örömmel hallom. Mindenki visszavágyik ide, ha egyszer már megtapasztalta az ír főváros szépségét. Ha szabad megkérdeznem, mikor járt itt utoljára?
– Nagyon régen.
– Pedig az elmúlt tíz évben nem sok minden változott itt.
– Nem látszik rajtam, de már én sem vagyok olyan fiatal.
Mikor ezeket a szavakat mondta a kocsi befordult egy utcába, majd megállt.
– Megérkeztünk.
– Köszönöm uram.– Szállt ki Arthur, majd átadott ötven eurót a vezetőnek.– A visszajárót tartsa meg.
– Köszönöm és még egyszer üdvözlöm Dublinban. Kérem, érezze jól magát nálunk.
– Úgy lesz. – Intett fejével.
A taxi elhajtott, így Iggy szembe tudott fordulni az épület bejáratával. Miközben haladt befelé emlékek törtek elő belőle.
„ – Felség, biztos benne, hogy ez jó ötlet? Mi van, ha az egyház fenyegetésnek veszi?
– Ne aggódj már annyit drága országom, én csak az atyám által alapított vallást virágoztatom fel.
– És ezzel protestánsokat nevel fel. Már így is sok kárt szenvedtünk, nem hagyhatom, hogy…
– A döntésem végleges! Mint a főnököd kérdem: Velem tartasz?
– A végsőkig királyném.”
Bár céltudatosan tudta, hogy hova szeretne menni, mégsem sietett. Lassan sétált befelé. Megnézegette a szobrokat és szemügyre vette a növényeket. El kellet ismernie, hogy bátyja remekül fenntartotta örökségét. Mikor kissé megunta a gondtalan főiskolások látványát, elindult, hogy felkeresse a régi könyvtárat. Kifizette a belépő árát, majd elvegyült a turisták tömegében. Szomorúan nézte a kiállított darabokat, melyeket egykoron ő is átlapozott. De ezt már soha többé nem teheti meg.
„ – Miért vagy letörve drága országom?
– Miből gondolja asszonyom, hogy valami zavar engem?
– Az arcodra van írva. Hát nem tetszik a jelenlegi helyzetünk? A spanyoloknak vége és immár nagyhatalom vagy drága Arthurom, valamint az Újvilágban is sikerült letáboroznunk.
– Virginia igen szép hely királynőm és kétségtelen, hogy sikert-siker hátán halmozunk, de…
– De?
– De az új gyermek, akivel a másik kontinensen találkoztam, eszembe juttatta saját testvéreimet, akiket már egy jó ideje nem láttam. Valószínűleg nem is kíváncsiak rám.
– Tudok valamit, ami felvidíthat.
– Micsodát?
– Csak kövess engem hű országom.”
Az emeleten megcsapta a történelem kissé poros, de még is kellemes illata. Szeme elé tárult az a terem, ahol annak idején rengeteg időt töltött. Most üvegfallal védték a turisták kíváncsi kezei elöl. Biztonsági őrök egy egész serege vigyázott, hogy senki se használjon vakut fényképezés közben.
Arthur lágyan végig simította az üveget és becsukta a szemét.
„– Most már kinyithatod a szemed.
– Mi ez felség?
– Egy könyvtár, ami a Trinity Collegehez tartozik. Tetszik?
– Fantasztikus! Még is mennyi könyv van itt?
– Több mint kétezer. Regények, mesék, lexikonok, térképek, albumok és sok más. Ha valami problémád van, ide bármikor eljöhetsz, és nyugtatásként elolvashatsz valamit egy finom ital mellett.
– Ön túl jó hozzám.
– Ugyan, mi más dolga lenne egy uralkodónak, ha nem az, hogy boldoggá tegye népét és országát.”
Észre sem vette és lassacskán két órája nézelődött a teremben és mivel a biztonsági őrök ferde tekintettel figyelték, úgy gondolta, hogy jobb lenne tovább állnia. Amint kiért szembe találta magát a Parlamenttel, vagyis a volt Parlamenttel. Jelenleg az Ír Nemzeti Bankként üzemel.
„– Jó uram, ön lenne Arthur Kirkland?
– Én és önben kit tisztelhetek?
– Edward Lovett Pearcnek hívnak és engem bíztak meg a parlament megtervezésével.
– És mi szüksége van rám.
– Azt az utasítást kaptam, hogy az ön áldása nélkül ne kezdjek el semmit. Itt vannak a tervrajzok, kérem, vessen rájuk egy pillantást.
– A korinthoszi oszlopok túldíszítettsége nem illik a helyhez, cserélje le valami egyszerűbbre, a többi megfelel.
– Köszönöm uram.”
Mivel nem pénzt szeretet volna felvenni, ezért nem bent be, csak kívülről csodálta. Kicsit furcsa lett volna, ha bemegy nézelődni egy bankba. Ezért inkább elindult a Temple Bar felé. Emlékszik mennyi időt töltöttek ott Francissal. Az egyik legkitűnőbb „kocsma” negyed a világon. Az időzítése tökéletes volt, ugyanis a nap éppen lenyugvóban volt, ami azt jelentette, hogy ébredezik az éjszakai élet. Úgy gondolta, hogy levágja az utat, ami nem viszonyult túl jó ötletnek. Nem kellet sok idő ahhoz, hogy eltévedjen. Mivel jobb ötlete nem volt, ittenieket meg nem akart megkérdezni, ezért hozzá csapódott egy japán turistacsoporthoz, abban a reményben, hogy oda tartanak. A csoport minden egyes emlékműnél megállt, ami igencsak lassította a haladást. A szőke már kezdett nagyon ideges lenni, amíg fel nem figyelt az egyik szoborra, ahol az ázsiaiak megálltak. Egy nő szobra volt, akinek kebleit alig takarta valami és egy kosarakkal megrakott talicskát tologatott. Haja kontyba volt fogva, arcán talán aránytalanul nagy komolyság ült.
„– Jó uram, nem szeretne élő tengeri herkentyűket?
– Ezek úgy bűzlenek mintha már egy hete meg lennének dögölve. Azt hiszem, kihagyom.
– És esetleg nem szeretne egy kis szórakozást nevetségesen alacsony áron?
– Sajnálom, de nem szoktam ilyesfajta dolgokba belemenni.
– Értem… Legyen további szép napja jó uram.
– Várj! Mi a neved?
– Molly… Molly Melone.
– Tessék Molly, fogad el ezt tőlem.
– De hisz… ez rengeteg pénz!
– Ahogy hallottam az itteniektől, te bőven rászolgáltál arra, hogy boldog légy.”
A szobornál csak egy rövid ideig tartózkodott, mert, ahogy a vezető szavából ki tudta venni, most mennek az emberek Temple Barba.
A negyedben elvált a turistáktól, majd megkereste a kedvenc pubját. Szerencséjére ez a környék szinte semmit sem változott, így hamar a The Celt előtt találta magát. Sokat járt régen ide, amikor még magának mondhatta a várost.
„– Mon cherry, ne vedd félvállról ezt a háborút!
– Fogd már be békazabáló! És ez amúgy sem háború, csak egy kis felkelés, de Seasmusnak és Agnusnak semmi esélye ellenem!
– Hidd el, hogy ennek nem lesz jó vége…
– Mit tudsz te erről? Ezeknek az apró porszemeknek esélyük sincs ellenem. Nem kell egy hét sem, hogy sírva könyörögjek vissza magukat a kegyeimbe.
– A testvéreidről beszelsz!
– Ők csak porszemek!"
A pubban a szokásos jókedv uralkodott. Szólt a zene, a nép vedelte az ír sört és a hangulat az egekbe szökött. Anglia helyet foglalt a pultnál és rendelt magának egyet, a híres-neves, jéghideg, csapolt, ír guinis sörből. Nem kellet sok idő és a pultos le is rakta elé a sárga nedűt. Arthur magasba emelte a poharát es hagyta, hogy a lámpa fénye megcsillanjon a pohár oldalán lekúszó cseppeken, majd szájához emelte és egy jókorát kortyolt belőle. Az íze semmit sem változott az évek alatt, meg mindig ugyanolyan kiváló volt. Elmosolyodott. Kicsit ironikus volt, hogy pont annak a termékeit dicséri, aki annyi évvel ezelőtt kiűzte őt innen. De ami jó, az jó, ezen nincs mit megvitatni. Miközben kortyolgatta az italát, az ajtó kinyílt és ő a szeme sarkából oda sandított az új jövevényre. Majdnem félrenyelte a sörét, amikor meglátta ki van az ajtóban. Vörös haja ugyan olyan szétágazóan állt, mint az öve, zöld smaragd szemeiben ugyanaz a fény csillogott, ajkai vidáman mosolyogtak, kisugárzása olyan volt, mint neki, vagy Amerikáé, vagy bármelyik másik országé. Semmi kétség, hogy ő az. Seasmus O'conor Kirkland. Vagyis a bátyja. Gyorsan elkapta róla tekintetét és befordult a széken. Hálát adott az égnek, hogy mielőtt még elindult megitta azt a főzetet, ami elrejti a jelenlétét. Most már csak abban reménykedett, hogy esetleg nem mellette szeretne helyet foglalni. Szerencséjére Fortuna a kegyeibe fogadta, ugyanis testvére a tőle legtávolabb levő székre ült le az egyik sarokban. De meg mindig nem volt biztonságban. Barmikor felismerheti és annak biztos, hogy verekedés vagy legalábbis kiabálás lenne a vége. Gyomra az idő előrehaladtával egyre kisebb lett. Kicsit izzadt is, de próbált természetesen viselkedni. Körülbelül fél órája volt már bent, mikor végre felállt és kiment. Arthurnak nagy kő eset le a szívéről. Picit várt, majd követte bátyja példáját és ő is távozott. Ahogy pár lépésre eltávolodott az ajtótól, meghallotta azt az idegesítően ismerős hangot.
– Nem meg mondtam, hogy nem akarlak téged még egyszer itt látni?
Anglia testében meghűlt a vér, de büszkesége nem engedte, hogy felülkerekedjenek rajta.
- Neked is szia, Seasmus.– Felelte gúnyosan.– Látom te is elfelejtetted az illemet.
– Ne tereld a témát Arthur! Nem hiszem, hogy puszta testvéri szeretetből látogattad meg a te jó öreg bátyuskádat!
– Higgy, amit akarsz, de kivételesen tényleg nincs hátsó szándékom! Egyszerűen hiányzott ez a pub.
Írország felvonta az egyik szemöldökét, ezzel jelezve, hogy nem hisz a másiknak. Egy ideig csak álltak egymásra meredve, majd az idősebbik sóhajtott egyet.
– A szerződés szerint, amit akkor írtam alá, amikor függetlenné váltam, nem tilthatom meg, hogy a néped vagy akár te itt tartózkodj. Viszont világosan kijelentettem, hogy itt nem látunk szívesen!
Anglia nem felelt semmit. Elgondolkodó tekintettel bámult az egyik éjjeli lámpára, amely bevilágította a sötétséget.
– Sétáljunk egyet. – Mondta végül, majd elindult egy kevésbé forgalmas úton.
Seasmus bár kissé vonakodva, de követte. Egész idő alatt egyetlen szót sem szóltak egymáshoz és megtartották a tisztes távolságot is. Kis idő múlva sétájukat már a Liffey folyó partján folytattak. Arthur végül nem messze a Fél Pennys hídtól megállt és szembefordult testvérével. A vörös hajú szigorú szemekkel figyelte.
– Tudod, az évek során rájöttem valamire. – Mondta kis szomorúsággal a hangjában.
– Mire?
– Nem kellet volna úgy bánnom veletek, ahogy. – Folytatta.– De a múltat már nem tudom megváltoztatni és nem mondok le a többiek feletti hatalmamról sem. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Az én szívem sincs kőből Seasmus.
Az ír értetlen tekintetével találkozva Anglia mélyen sóhajtott, majd elkezdet kotorászni az aktatáskájában, míg meg nem találta a keresett tárgyat. Remegő kezekkel nyújtotta át a levelet testvérének.
– Ez a valódi oka annak, hogy itt vagyok…
Seasmus szinte kitépte a levelet a szőke kezéből, majd mikor lenézett rá pupillái a kétszeresére tágultak. Mikor végre összeszedte magát és felnézett, öccsének már hűlt helye volt, és a jelenlétét sem érezte. Végül is kétségtelen, hogy a testvérek közül ő rendelkezett a legnagyobb mágikus erővel. Ismét a levélre pillantott és érezte, hogy sós könnyek kezdik mardosni a szemét.
Drága ikertestvéremnek: Seasmus O'conor Kirklandnak.
Szeretett öcséd: Agnus O'conor Kirkland.
AJÁNLOM AZ OLDALT
