Magyarország korán kelt, mivel a szíve nem akart lenyugodni. Nagyon frusztrálta a ház, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy abban a szobában aludt, de ez most valahogy mégis különbözött az előzőiektől. De miben?
Mivel a kérdésre nem tudta a választ, ezért úgy döntött, hogy ki kell az ágyból, de előtte még ránézett az éjjeliszekrényen lévő órára. Hajnali öt. Ha jól emlékezett, akkor Német mindig hétkor kell, ha nincs dolga és közvetlenül utána kell a másik is, ezért arra gondolt, hogy meglepi őket egy reggelivel, ha már aludni úgy sem tud.
Gyorsan felvett egy fekete farmert és egy lila pólót, megfésülte a haját és feltett egy kis sminket. Az utóbbit nem is tudta, hogy pontosan miért is, de úgy érezte, hogy jól kell kinéznie. Aztán szép csöndesen leballagott a lépcsőn, hogy még véletlenül se zavarja meg a két germán álmát. És mikor a végre kiért a konyhába a legelső dolog, amit csinált, az egy mély lélegzett vétel volt. Már nem volt annyira feszült, mert itt kisebb eséllyel zavar meg bárkit is. Legelső útja rögtön a hűtőhöz vezetett, hogy felmérhesse a mozgási körét. De amint kinyitotta csalódnia kellet, az egész tele volt sörrel, alig volt benne étel.
– Kiku mégis, hogy főz ezekre? – Mérgelődött a magyar.
De mivel ideje és váltó pénze nem volt, ezért a talált dolgokból kellet reggelit készítenie. Nem tartott sok időbe míg megtalált minden élelmiszert. Egy fél doboz tojás, három csomag felvágott, egy csomag virsli, alpesi sajt és rengeteg házi kolbász. Eléggé silány felhozatal volt, de ebből kellet gazdálkodnia. Először felkötötte egy szalaggal a haját, majd kezet mosott és előkészítette a szükséges edényeket. Fejben elképzelte a menüt, majd nekikezdett.
Gilbert nagyokat nyújtózott az ágyon, ezzel jelezve a világnak, hogy nagysága felébredt. Remek hangulata volt, pedig utálta a reggeleket, mivel szeretett jó sokáig az ágyban lustálkodni és mikor öccse felébresztette mindig rossz volt a közérzete. Hát igen, Ludwig mindig is az a korán kelő fajta volt. De most ő kelt hamarabb és ez boldogsággal töltötte el, de nem ez volt a jókedvének fő oka. Sokkal inkább a pár szobányira fekvő lány. Mérhetetlenül nagy öröm volt számára, hogy a lány saját akaratából jött vissza. Gyorsan felvett egy fekete farmert és egy vörös Oomph- Labirinth témájú pólót. Ezután felkeltette Gilbirdöt, aki a számára kijelölt mini ágyban aludt.
– Milyen fantasztikus napunk van! – Mosolyogta kedvencének, aki vidáman felröppent a fejére.
Arra gondolt, hogy felkelti az ő drága kis tesóját, amikor finom illatokat érzett a konyhából.
Ludwig lassan nyitotta ki a szemét, mikor valami kellemes illat csapta meg az orrát. Gyorsan felpattant az ágyból, attól félve, hogy testvére megint étel illatú dezodorral frissíti fel az oda éget húst. Ezek az amerikaiak és a hülye találmányaik!
Fel sem öltözött, amikor kicsapta az ajtót, ami pont eltalálta szegény szerencsétlen Poroszt.
– Még is mi a francot csinálsz West?! – Kérdezte dühösen, miközben orrát fogta.
– Nem te vagy a Münchenben Bruder?
– Nein, én itt vagyok, ha nem látnád. – Állt fel Gil.
– Akkor mégis ki az?
– Nos, rajtunk kívül, csak egy valaki van a házban.
A két testvér egymásra nézet, majd bólintottak és megindultak a konyha felé. Mikor oda értek meglátták a barna hajú lányt miközben épp a tűzhely fölé hajol. Egyikük sem mozdult és csak figyelték. A lánynak pedig csak akkor tűnt fel a két férfi, amikor megfordult.
– Jó reggelt. – Köszönt mosolyogva.
– Neked is. – Köszönt Német, míg bátya csak biccentett.
– Foglaljatok helyet, mindjárt kész a reggeli. – Mondta olyan hangon, amire egyetlen férfi sem tudna ellenkezni.
Így volt ez a két germánnal is, rögtön leültek az étkezőbe és várták a lányt. Szerencsére nem sokáig, mert hamar feltűnt kezében egy tálcával.
– Hadd segítsek. – Állt fel Gil.
– Hagyd csak, elbírom egyedül is. – Mondta miközben oda sétált az asztalhoz, majd lerakta az étellel teli tálcát.
Hamarosan egy rántott sajtos és tojásos étellel teli tányér került Gilbert elé, ami mellé a legjobb minőségű kolbász sem hiányozhatott. Nagyon finom illata volt, nem is beszélve a kinézetéről. Az albínónak rögtön meg is jött az étvágya. És amint bele kóstolt rá kellet jönnie, hogy a lány remekül főz.
– Est is köstlich! – Hüledezett a porosz.
– Egyetértek Bruderrel, nagyon finom. – Helyeselte Lud.
– Köszönöm, de legközelebb még előző nap elmegyek vásárolni.
– Warum? – Nézett kérdően a szőke.
– Mert alig találtam valami használhatót.
– Van Wurst és szerintem az elég. – Jegyezte meg az ezüst hajú.
– Szerintem meg nem. – Csóválta a fejét Erzsébet. – És amúgy Gilbird mit szokott enni?
– Azt amit mi. – Bökött Poroszország a fejével az éppen sajtot evő madárka felé. – De persze a húst és a tojást nem eszi meg, viszont a halat szereti.
– Inkább hozok nektek sört. – Sóhajtotta a magyar, majd el ment az említett innivalóért.
– Reggeli után meg kéne neki mutatnod a házat. – Jegyezte meg a kék szemű, miután a lány elment.
– Igazad van. – Helyeselte a másik. – Múltkor nem volt rá esélyünk.
– Úgy értettem, hogy csak neked.
– Te miért nem jössz velünk?
– Mert el kell ugranom Olaszországhoz.
– Értem. – Mondta a vörös íriszű egy hatalmas és buja mosollyal az arcán.
– Most miért vágsz ilyen fejet?
– Semmi, tényleg semmi. – Mondta.
Ezután csendben folytatták az evést, amikor a lány lerakott eléjük egy-egy üveg sört.
– Danke, de én ezt már a repülőn fogom, csak meginni. – Állt fel Ludwig.
– Rendben, üdvözlöm Olaszországocskát. – Mondta a lány, miközben neki is megjelent valami szokatlan mosoly az arcán.
– Honnan tudtad, hogy oda megyek?
– Kitaláltam. – Húzódott a mosolya még szélesebbre.
– Komolyan mi van veletek. – Sóhajtott egyet Német, majd a tányérélt nyúlt.
– Hagyd csak West, majd meg csinálom. De aztán el ne késs!
– Danke. – Állt fel az asztaltól. – Auf Wiedersehen!
– Szia.
– Später!
Így a két ország ketten maradt, ami kínos csendhez vezetett. Az egyedüli zaj forrása az evőeszközök csattogása miközben a tányérokhoz értek, valamint Gilbird elégedett hangja, miközben lassan csipkedett a sajtból. Mikor aztán végeztek mind ketten, a lány föl állt, hogy összeszedje a dolgokat.
– Majd én megcsinálom! – Pattant fel Gil.
– Tartozom nektek ennyivel.
– Nem tartozol semmivel.
– De igen.
– De miért?
– Mert itt lakhatok egy darabig, míg rájövök, hogy mit érzek irántad. – Erzsi beleharapott a szájába, amikor rá jött, hogy mit is mondott, gyorsan összeszedte a koszod edényeket, majd sietősen távozott.
Bözsi rögtön lerogyott a padlóra, amikor beért a konyhába. Az edényekkel teli tálcát óvatosan maga mellé helyezte a földre, majd kezeivel összekulcsolta a lábát. A szíve zakatolt és érezte, ahogy elpirul. Vajon szerelem az amit érez vagy valami más? „Ez biztos nem szerelem! Nem lehet az vagy ha még is, akkor miért nem éreztem ilyet Ausztria úrnál? Biztos azért mert ez nem szerelem!” Csitítgatta magát.
Végül erőt vett magán és felállt, hogy elpakolja az edényeket, de kezei remegtek.
„Ez még is mi volt?” Pirult el Gilbert. Nem ment utána, csak bámult a konyha irányába. Érezte, ahogy a kis sárga csibe kényelmesen elhelyezkedik fején, de nem igazán foglalkozott vele. „Talán van remény.” Gondolta, majd eszébe jutottak öccse szavai. Meg kéne mutatni neki a telket. Ezen gondolkozva úgy döntött, hogy utána megy.
– Ha kész vagy, akkor vegyél fel kabátot. – Hallotta Bözsi a háta mögül Gil hangját.
– Miért? – Kérdezte, de nem nézett hátra.
– Mivel múltkor nem volt rá lehetőséged, ezért gondoltam, hogy megmutatom a ház többi részét. És a többi családtagot. – Erre a kijelentésre már megfordult.
– A többi családtagot?
– Ja.
– Kik ők? – Kérdezte leplezetlen kíváncsisággal.
– Majd csak a túra végén. – Kacsintott a férfi. – Az előszobában megvárlak. – Ezzel ott hagyta a meglepett tekintetű lányt.
Negyed óra múlva, már mindhárman a kertbe voltak. Gilbert egy fekete kabátot viselt egy kék birodalmi sassal a hátán. Erzsi egy térdig érő szürke kabát mellet döntött, amit nem cipzározni, hanem gombolni kellet, de remekül tartotta a hőt. Gilbird meg egy aprócska fekete és fehér sálat viselt.
– Nos, hol is kezdjük? – Gondolkodott a férfi. – A füvészkert erdejét és kinti tavát már láttad, de az üvegházat nem. Rendben, akkor ott kezdünk! – Csapta össze tenyereit, majd megragadta a lány kezét.
A gesztusba természetesen a másik belepirult, de mivel látta, hogy ez a másiknak nem nagy dolog, ezért egy kicsit szomorú lett. De rögtön jobb lett, amint elérték az üvegházat, ahol színesebbnél színesebb növények voltak és az idő is meleg volt.
– Vedd le a kabátot, mert bele melegszel. – Mondta Porosz, miközben lehámozta a sajátját. – Utána nyugodtan körülnézhetsz.
A lány bólintott és gyorsan kigombolt a kabátját, majd egy padra hajította. A következő pillanatban meg már ott sem volt és a férfi hiába kereste a szemével, nem találta.
– Ez aztán gyors volt.
Magyar érdeklődve vette tudomásul, hogy az üvegház nagyobb, mint aminek látszik. Ahol voltak, az csak egy előtér szerűség volt és igazából több szoba is van. Pont olyan volt, mint a Budapesti állatkertben, azzal a különbséggel, hogy a fiúknak volt egy-két méter magas vízesésük és hiányoztak a trópusi madarak. Így hát a lány szép figyelmesen járt teremről teremre, míg el nem érkezett egy, a többihez képest nem is olyan melegbe, ahol csodálatos látvány tárult a szeme elé. A szoba falán volt egy hatalmas erkély, melyről egy egész piros muskátli tenger lógott le. Oldalán pedig különböző színű felfutó és paraszt muskátlik díszelegtek. Középen pedig egy kis kőúttal körbe kerített tulipán ágyás volt. A virágok és az erkély stílusa, igen, a lány érezte, hogy ez az ő terme.
– Testszik? – Jött egy kérdés a háta mögül. – Te jutsz róla eszembe.
Akkor ez az egész tényleg miatta van?
– De sajnos nem olyan szép, mint a te földjeid. – Sóhajtotta.
A lány annyira megdöbbent, hogy nem tudott sem szólni, sem mozdulni. Egyszerűen lefagyott. De nem az undortól és nem is a meglepettségtől, hanem a meghasonlottságtól. Van valaki, aki tényleg szépnek látja. Most visszagondolva Roderich sosem csinált neki ilyen megható, szép és kedves dolgot. Lehet, hogy ezt a dolgot a szerelemmel a férfi komolyan gondolta?
– Nagyon szép. – Mondta végül alig halhatóan.
– Tetszik? – Csodálkozott a férfi.
– Nagyon. – Mosolyogta a lány. – Köszönöm.
– Mit?
– Semmit. – Kapott észbe Bözsi. – Akkor folytatjuk a körutunkat?
– Most rögtön.
A következő pár órában a kis csapat szépen végignézte a Beilschmit rezidencia minden érdekességét. Kezdve az edzőteremmel egészen a könyvtárig. És a lány mindegyiknél elámult. Meglepte, hogy ilyen remekül eléldegélnek ahhoz képest, hogy ők is vesztettek a második világháborúban, de a gazdaságuk még is virágzik. Illetve Ludwig gazdasága, mert a háborúban talán még sem Magyarország fizette a legnagyobb árat. Hiszen ő legalább még rajta van a térképen.
A lány nem tudott sokáig gondolkodni ezen, mert a másik megállt.
– Akkor jöhet amit ígértem. – Mosolyogta, majd elnevette magát a lány kérdő tekintetén. – Csak nem elfelejtetted?
– Háááát…
– Akkor igen. – Nevette tovább. – Azt ígértem, hogy bemutatom a családom többi tagját.
– Már emlékszem!
– És én be is tartom az ígéretem. – És ezzel Gilbird elrepült, ott hagyva a két országot.
– Hova megy?
– Nos, Gilbird nem igazán bírja a többieket.
– Miért?
– Mindjárt meglátod, hogy miért. – És ezzel kinyitotta a kaput ami előtt álltak.
A kapu nyikorgására egy egész seregnyi kutya szalad feléjük és le is terítették a lány mellett álló poroszt.
– Kutyák?
– Ja! – Mászott ki alóluk a férfi. – Ők a családunk.
– Jó sok van. – Nézett hüledezve a lány.
– Ja, összesen 13. Majdem minden német fajtából van egy.
– De az egyik nem tűnik német kutya fajtának…
– Igen, mivel az egyik keverék, bár nem tudom, hogy milyen lehet. – Mutatott egy középmagas fehér kutyára.
– Nagyon édes. – Lépet hozzá közelebb a lány, majd megsimogatta.-Hogy hívják?
– Fritz.
– Fritz? – Kérdezett vissza. – Mármint az a Fritz?
– Ja, Old Fritz.
– De miért?
– Ez a kutyus nem való ide, ahogy Old Fritz sem volt abba a családba való. Teljesen más volt, mint az elődei. Amikor megtaláltuk ezt a kutyust Westtel, rögtön tudtam, hogy ő más és nagyon hasonlít Old Fitzre. Hát ezért.
– Furcsa módszer egy kutya elnevezésére, de tetszik. – Nézett lágyan a fehér szőrkupacra Erzsi. – Szia Fritz.
Fritz boldogan csóválta a farkát és a többi kutyával ellentétben nem próbálta feldönteni a lányt. Tényleg más volt.
– Akkor a többiek. – Kezdte Porosz. – Az a rottweiler volt a legelső kutyánk, a nevét Westtől kapta. Szóval ő Hans. Tudom nem valami kreatív, de engedtem az öcsikémnek, mert olyan király báty vagyok. A következő kutyulink Wurst, aki az a nagyon édes spitz.
– Wurst? Ez komoly?
– Hát akkor Beert, már be sem mutatom.
– Na jó, és ő ki?
– Az a hosszúkás cukorfalat.
– A tacskó?
– Igen. – Bólintott Gilbert. – Akkor folytatom. A dobermann Hessen, a leonbergi Bavaria, a német boxer Brandenburg, a német dog Holstein, a német vizsla Saxony, a német juhász Germánia, a törpe schnauzer Aestii és …
– A családodról nevezted el őket?
– Ja, mert nagyon hiányoznak és a viselkedésük nagyon hasonlít az övéikhez.
– Értem. – Mondta a lány, de igazából ez nem volt igaz, csak nem akarta feszegetni a témát.
– Na, akkor a maradék pedig: az óriás schnauzer Heilig, a közép schnauzer Reich és végül az a reszketős törékeny barna törpe pinscher Küssen. Az utolsó háromnak Ludwig adta a nevet.
– Ha jól tudom, akkor Szent, Birodalom és Csók. – Mondta szomorúan a lány.
– Ja. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért így nevezte el őket akkor azt mondta, hogy nem tudja, csak úgy érezte, hogy így kell hívni őket, viszont a törpe pinscherre azt mondta, hogy nagyon emlékezteti őt valakire, de nem emlékszik, hogy kire.
– Szerinted emlékezni fog rá valaha?
– Nem tudom, de ha az emlékei fájdalmasak, akkor remélem, hogy soha.
A két személy elhallgatott, de ez mos nem olyan kínos csend volt, mint előbb. Nem, ez nem az volt. Ez a visszaemlékezés csöndje volt, ami ezernyi régi sebet feltépet. De még is szükség volt ezekre az emlékekre, mert ezek nélkül nem lennének azok aki. Nemzetek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
