A nap erősen sütött, perzselő sugarai csak úgy ostromolták a nyári délutánon a földet. Haruka az arca felé emelte a kezét, hogy letöröljön egy izzadságcseppet a szemöldökéről. Másra sem vágyott, mint hogy végre beleugorhasson a fényűző medencébe, ami felé ő, Makoto és Nagisa tartottak. Pár lépéssel sietve a két barátja előtt járt. Ők jól elidőztek ott hátul, élvezték a napsütést. Úgy tűnt, egy percig sem jutott eszükbe, hogy minél később érnek majd a medencéhez, annál kevesebb idejük lesz úszni.
A türelme a végéhez ért, mikor szeme sarkából meglátta, hogy Makoto leguggol megsimogatni egy kiscicát, Nagisa pedig a kis állat cuki-faktoráról kezd gügyögni. Tényleg nagyon ráértek: minden egyes lehetséges akadálynál megálltak, hogy megvizsgáljanak minden részletet, amivel a világ dolgai szolgálhatnak az emberi szemnek. Haruka nem értette, hogy lehetnek ilyen nyugodtak. Érezte, ahogy a víz húzza maga felé, könyörög neki, hogy siessen, és Istenem, hogy szeretett volna engedelmeskedni ennek a hívó hangnak! Érezni akarta a hűvös cseppeket felforrósodott bőrén, be akarta lélegezni a klór szagával átitatott levegőt, hallani akarta a víz loccsanását a medence falai mellett, amint lebukik a felszín alá.
És előbbiek közül egyiket sem tapasztalhatta meg, ha a másik kettő nem kezd el sietni. Szóval, Haruka eldöntötte.
– Előre megyek, ott találkozunk. – mondta. Egy rövid időre hátrafordult, hogy meggyőződjön róla, a másik kettő nincs-e túlságosan is elfoglalva a környezetükkel ahhoz, hogy figyeljenek rá.
– Rendben, Haru-chan! – dalolta Nagisa vidáman mielőtt még ő is lehajolt volna, hogy folytassa a már így is túlságosan elkényeztetett macska imádatát.
Haruka elindult. Olyan gyorsan lépett, amennyire csak tudott futás nélkül. Tényleg fájdalmasan meleg volt odakint, és úgy érezte, minél hamarabb kilép a ruháiból és belép a medencébe, annál jobb.
Haruka egész vadul viharzott be a medence melletti öltözőbe. Lehajította a táskáját az egyik padra és szinte letépte magáról a melegítőjét. Máris érezte a naptól védő fedél hatását: a testhőmérséklete végre csökkenni kezdett. Lerúgta a cipőjét-zokniját, és elhelyezte a pad alatt, mielőtt elkezdte volna kikapcsolni az övét és letolta volna a nadrágját. Alatta szokás szerint a feszülős úszónadrág volt, amit mindig a nadrágja alatt hordott.
– Reméltem, hogy itt talállak, Haru.
Haru felkapta a fejét, végig tekintete a nemrég üres szobát, míg ki nem szúrta az alakot, akivel tényleg semmi kedve nem volt találkozni.
– Mit akarsz, Rin? – kérdezte unott, érdektelen hangon.
Rin villantott egy önelégült mosolyt és közelebb ment a padhoz, majd leült.
– Mi van, már magyarázkodnom is kell neked?
– Igen. – mondta Haruka pléhpofával. – Miért "remélted, hogy itt találsz"?
– Talán csak beszélgetni akartam. Elég rég beszéltünk, nem igaz?
Sokkal több ideje volt már, mint "elég rég"…
– Erre nekem nincs időm. – mondta Haruka és a másik fiúra tekintett egy pillanatra, aztán tekintete az ajtó felé kúszott. - Dolgom van.
Rin is abba az irányba nézett, amerre Haruka, és rájött, hogy a másik az ajtóra néz. Szóval ez a dolga.
– Mi? Úszás? Nem várhatna egy percet?
Haruka felhúzta fél szemöldökét. Ha van valaki, aki érti, milyen fontos számára az úszás, az Rin . Vagy nem? Talán komoly dologról akar beszélni.
– …De, azt hiszem.
– Szuper. – Rin ismét felállt és most egy másik pad felé vette az irányt, amin Haruka most először szúrt ki egy másik sporttáskát. Rin belenyúlt és kihúzott valamit, amit aztán hirtelen Haruka felé hajított. Könnyen elkapta, majd jobban szemügyre vette. Egy vizesüveg. A saját vizesüvege. Hogy a fenébe került az ő vizesüvege pont Rinhez?
– Mié…
– Érdekel, hogy került hozzám? – szólt közbe Rin, kivéve Haruka szájából a szót. – Kint találtam, gondolom, elejtetted, vagy ilyesmi. És mielőtt megkérdeznéd, honnan tudom, hogy a tiéd: a neved az aljára van írva.
– Igen, tudom. – mondta Haruka, felfordítva az üveget, kissé grimaszolva az alján lévő fekete tinta láttára. Nanase Haruka. Makoto írta rá, ha esetleg… nos, ha valami ilyesmi történne.
Rin felhorkantott, szemei felcsillantak a mulatságtól.
– Makoto olyan, mint az anyád… Nem hiszem el, hogy még mindig lógsz vele.
– Mért olyan nehéz ezt elhinni? – kérdezte Haruka, kíváncsiság nyomával a hangjában.
Rin egy pillanatig csendben maradt, olyan arcot vágott, mint aki nagyon koncentrál.
– Semmi, asz'szem – mondta egy pár másodperc után. – Csak azt hittem, már túljutottál.
– Túljutottam? Min?
– Azt hittem, már csináltál valamit az úszás terén.
Haruka bőszen sóhajtott.
– Hányszor mondjam még el? Nem érdekel a jobb idő, vagy ilyesmi. Kedvtelésből úszom, nem a sikerért.
– A francba, Haru! – Rin szinte ordított, belebokszolt a falba maga mellett. Megriasztotta Harukát. – De jó vagy benne, érted?! Nem akarod kihasználni?
Haruka elfordította a fejét. Nem akart Rinre nézni. Nem akarta, hogy az a sok méreg és düh, amit Rin olyan sokáig magában tartott, most kiszabaduljon. Mikor Rin elment, hogy eddzen és valóra váltsa az álmait, Harukának nagyon hiányzott. Igazából kicsit jobban is, mint nagyon. Még ha tényleg nem is érdekelte a siker az úszás terén, voltak más okai, amiért nem kezdett bele versenyszerűen. Nem akart fájdalmat okozni a többi barátjának, ahogy Rinnel tette, mikor legyőzte, vagy ahogy Rin bántotta őt, amikor elment Ausztráliába. Bár az évek során egyre inkább elfelejtette, mégis nehéz volt.
És most ott volt Rin megint, és elképesztően megnehezítette a felejtést. Emlékek tértek vissza, amikről már évek óta nem gondolkozott, és most nem bírta őket kiverni a fejéből. Még a kádban sem tudott normálisan ellazulni anélkül, hogy Rin nem jutott volna eszébe. És ami még rosszabb: a régi emlékekhez régi érzelmek is társultak, amikről tudta, hogy nem is kellett volna éreznie őket, soha. Soha.
Rin hallhatóan sóhajtott, mielőtt kezei ökölbeszorultak volna, foglyul ejtve Haruka pólójának anyagát. Közelebb húzta. Olyan közel, hogy az arcuk között már mindössze pár milliméter távolság volt. Ezzel kényszerítette Harukát, hogy a szemeibe nézzen, aki érezte Rin gyengéd leheletét, mintegy dörzsölve a saját ajkait, amik szétnyíltak a meglepetéstől. A lélegzetből enyhe melegség áradt. Furcsán bizsergett tőle a bőre. A saját lélegzete akadozni kezdett, közel voltak. Olyan közel, hogy közelről tanulmányozni tudta volna Rin új vonásait, amelyek annyira különböztek a régi finom, gyerekes arcvonásaitól. Sokkal érettebbek, határozottabbak, élesebbek voltak. A francba is, mekkorát hazudna, ha azt mondaná, nem turbózták fel a szívverését!
Felnézett, és látta amint Rin tüzes, vörös tekintetével keresi az övét. Most leereszkedtek, hogy elidőzzenek az ajkain, és mikor a tekintetük ismét találkozott, Haruka látta a másik fiú szemében kissé rémisztően égő vágyat. Mielőtt teljesen felfoghatta volna, mi történik, az ajkaik találkoztak. Lassan mozogtak, a felső ajka csapdába esett Rin ajkai között. Haruka oldalra billentette a fejét, a könnyebb elérésért, ahogy egyre mélyebbre süllyedt Rin szorításában. Keze a fiú tarkójára csúszott, belemarkolva annak vörös hajába.
Úgy érezte, a teste lángra kapott, minden egyes érintés piszkálta az elméjét, elvadította. Többet akart. Nem tudta, kibírja-e ezt a közelséget, és mégis úgy érezte, még mindig nincs elég közel. Rin kezei eltáncoltak Haruka mellkasáig, majd a pólójának laza anyaga alá vándoroltak. Érezték egymást.
Haruka engedte, hogy a szemei lassan lecsukódjanak, míg Rin szemei félig nyitva maradtak. Annyira nyitva akarta őket tartani, de a pillanat hevében ez elég nehéz feladatnak bizonyult. És ekkor döntött úgy, hogy ideje felrázni az eseményeket.
Ráharapott Haruka alsó ajkára, nyelvével körözve a meglepően sima bőrön. Haruka szemei meglepődötten kinyíltak, mialatt Rin cápa-fogainak harapását érezte, de még mielőtt tiltakozhatott volna, háttal a falnak lökte, és a becsapódás kiűzött minden levegőt a tüdejéből.
Nem volt sok ideje összeszedni magát, mielőtt Rin megint lecsapott volna, megragadva a haját, hátrafelé húzva a fejét. Ajkait Haruka éles állkapcsának vonalához nyomta és végignyalta, mielőtt átengedte volna a munkát a fogainak. És abban a pillanatban az egyetlen dolog, ami Haruka fejében járt, Rin volt. Az egyetlen illat, amit érzett, Rin drága arcszeszének illata, az egyetlen, amit ízlelt. Rin ajkának emléke egy percről, és minden, amit érzett, Rin teste volt, ami az övéhez szorult. Minden Rin volt, de nem bánta. Egy kicsit sem.
Haruka még jobban oldalra döntötte a fejét. Halkakat nyögött, amint Rin harapásnyomokat hagyott a nyakán.
Rin szája elhagyta Haruka nyakát és újult erővel fogott neki az ajkainak. Vadul mozgott, teljesen átvéve az irányítást Haruka felett, ahogy az alacsonyabb fiú combjai közé csúsztatta a lábát és mozgatni kezdte a csípőjét. Haruka Rin lábai felé tolta a csípőjét és kiengedett magából egy visszatarthatatlan nyögést. Az újonnan hozzáadott dörzsölődéstől az élvezet egy egész új formája vette át íz irányítást az érzékei felett.
– Milyen engedelmes. – kötekedett Rin, élvezve Haruka testének mozgását.
– Fogd be. – vágta rá Haruka. – Még mindig lehetek dominánsabb, ha te nem bírod.
Hogy megmutassa, milyen jól bírja a domináns szerepet, a nyelvét Rin ismét Haruka félig nyitott szájába nyomta.
Mindketten elvesztek a szenvedélyben és élvezetben, ahogy szorították egymást, csakis a másikra koncentrálva. A legelsővel ellentétben ebben a csókban semmi gyengédség nem szerepelt, ez vad volt, elfojtott dühvel, vággyal szennyezve, de legfőképp szükséggel. Haruka olyan sokáig hitte, hogy sosem látja majd újra Rint, és most itt van egy öltözőszekrénynek tolva a gyerekkori barátjával, kiengedve minden indulatot, amit eddig magában tartott. És ez nagyon helytelen volt, de már nem érdekelte. Olyan sokat várt, és olyan rohadt jó érzés volt.
Egy jó idő után elengedték egymást. Haruka remegve ült le a legközelebbi padra és végigfuttatta ujjait összekuszálódott fekete fürtjein. Rin leült mellé, és egyikőjük sem szólt. Az egyetlen hang, amit hallani lehetett, az a próbálkozásuk hangja volt, hogy elcsitítsák felgyorsult légzésüket.
– Ez…
- Igen. – Rin egyetértett. – Megérte a várakozást, mi?
Ezek a szavak meglepték Harukát. Mintha a csók alatt valami szavak nélküli párbeszéd zajlott volna le, amiben mindketten megértették, hogy túl sokat vártak azzal, amit olyan régóta meg akartak tenni.
– Igen, megérte. – mondta Haruka őszintén. Felállt és egy ruhafogas felé vette az irányt, amin a ruhái lógtak. Végül lehajolt és felvette a vizes palackot, ami korábban leesett a földre, de őket nem érdekelte. Ide-oda dobálta két keze között, nem nézve Rin irányába, ahogy kimondta a következő szavakat:
– Ettől még mindig nem bocsátottam meg. – olyan lassan mondta, hogy nem is számított válaszra, szóval meglepődötten hallgatta Rin válaszát.
– Hát, akkor legközelebb kicsit jobban kell próbálkoznom, így gondoltad?
Haruka felkapta a fejét, hogy a vigyorgó Rinre nézzen, aki a szoba másik oldalán állt.
– Legközelebb?
Rin felállt és elsétált Haruka előtt. Felkapta a melegítőjét egy magányos fogasról, és átvetette a vállán.
– Hamarosan találkozunk, Haru.
Mielőtt Haruka megszólalhatott volna, elment. A szoba olyan furának tűnt az ő jelenléte nélkül. Haruka vállat vont és levette a többi ruháját is. Ha eddig úgy gondolta, kell egy úszás ahhoz, hogy kitisztuljon a feje, hát most még inkább kellett. Hallotta a messzi lépteket sietni a folyosón, aztán Nagisa és Makoto léptek be az ajtón.
– Haru-chan! Rin volt itt az előbb? Esküszöm, Makotoval most láttuk odakint elsétálni! – Nagisa hadarta és Haruka elé futott izgalmában.
– Nem, én nem láttam. – Haruka úgy döntött, jobb lesz megtartani a titkukat – amit Nagisa és Makoto nem tud, az nem fáj! Na és elég sok kínos kérdéstől is megkíméli így magát.
– Ó! – Nagisa arcán csalódottság látszott, de aztán hirtelen ismét egy fényes mosoly jelent meg rajta. – Hát, akkor menjünk úszni!
Haruka egyetértően bólintott, de mielőtt az ajtóhoz ért volna, Makoto az érkezésük óta először szólalt meg.
– H-Haru?
– Igen?
– Az ott egy harapásnyom?
AJÁNLOM AZ OLDALT
