A kis sárga csibe boldogan repült oda gazdájához, majd ráült annak fejére. Gilbird mindig tudta, hogy mikor mit kell csinálnia, ezért is volt Poroszország egy kicsit mérges házi kedvencére. Pedig ez egy igen remek és tökéletes alkalom volt, de még sem tudott haragudni rá.
– Úgy tűnik, hogy valaki tényleg nagyon kedvel téged. – Jegyezte meg Erzsi egy apró mosollyal az arcán.
– Ez csak természetes. – Húzta ki magát a férfi. – De jobb lenne most inkább bemenni, mert a végén még halálra fagyok.
– Én is fázom egy kicsit.
– Akkor mennyünk be és igyunk valami jó meleget.
– Komolyan te egy gondolat olvasó vagy. – Nevette a lány, majd elindult vissza a házba, a porosszal a nyomában.
Már fél óra is eltelt azóta, hogy a magyar és a porosz elhagyták a szobát. Ez idő alatt Ludwig, Kiku és Mei a nappaliba ültek és teázgattak, illetve csak a két ázsiai, ugyanis a német inkább a sör mellett döntött. Kiderült, hogy a kis hármas egészen jól el tud társalogni. Bár a politikába a lány nem igazán tudott beleszólni, a háború témáját meg inkább elkerülték, viszont amikor a két férfi a kultúrájukról kezdett el beszélni, akkor a lány már bele tudott szólni. Először kicsit feszülten, de az idő elteltével sikerült feloldódnia. Boldog volt, hogy megismerhet új szokásokat és azért is, mert az övére is kíváncsi valaki. Mint kiderült a német férfi nem is olyan ijesztő, mint az elsőre látszik. Nagyon kulturált, művelt volt nem csak a saját, hanem mások kultúrájában is.
– Igazán örülök, hogy megismerhettem Ludwig-sant. – Mosolyogta Mei. – Nem is olyan félelmetes, mint az elsőre látszik.
– Mei! – Szót rá Kiku.
– Hagyd csak Kiku. – Legyintett a szőke. – Tisztában vagyok azzal, hogy a megjelenésem nem valami bizalomkeltő, azt is mondhatjuk, hogy olyan vagyok, mint Oroszország. A külsőm nem a belsőmet tükrözi. De a hasonlóságok itt és most megszűnnek!
– Ez csak természetes, hiszen tőled is rengeteg mindent vett el.
– Majdnem elvette az egyetlen testvéremet, persze, hogy haragszok rá!
– Iván az-az országok közé tartozik, akiket még én is ismerek. – Jegyezte meg a lány. – Régen sok időt töltött Yaonál, bár ez láthatóan neki nem tetszett. Ilyenkor nekem nem szabadott kijönnöm a szobánkból, de egyszer elkövettem ezt a hibát. Nos, hagyjuk annyiba. Hogy nem volt egy kellemes találkozás. – Mosolygott erőtlenül a lány.
– Yao jobban is vigyázhatott volna rád. – Mondta a japán nem leplezett haraggal a hangjában.
– Az egész az én hibám volt, mert nem hallgattam rá.
– De akkor is. Mondjuk ha bezárta volna az ajtót, akkor nem történik ilyesmi.
– Csak, hogy Yao nem olyan, mint te! – Állt fel a lány dühösen. – Ő sosem tenne ilyet velem, veled ellentétben! Azt hittem, hogy megváltozott a gondolkodás módod, de úgy néz ki, hogy tévedtem! – Taiwan szemeiben először könnyek kezdtek el gyűlni, majd szép lassan lecsorogtak az arcán és Japán csak most jött rá, hogy mit is mondott.
– Mei én… – Kezdett bele, de nem tudta befejezni, mert a lány dühösen elhagyta a szobát.
– Nem tudom, hogy mi történt, de szerintem jobb lenne, ha utána mennél. – Jegyezte meg Német.
– Nem, ilyenkor az a legjobb, ha egyedül van és szerintem most engem szeretne a legkevésbé látni. – Sóhajtotta Kiku.
Mikor Gilbert és Bözsi visszaértek a házhoz, rögtön meglátták a síró lányt az ajtóban. Magyar rögtön odasietett hozzá.
– Mi a baj Mei? –Kérdezte lágyan.
– S…. semmi, csa…. csak összevesz…. vesztem Kikuval. – Szipogta.
– Nehezen nézem ki belőle, hogy megsértsen akárkit is. – Gondolkodott el Porosz.
– Nem is igazán sértett meg, csak felhozott, illetve én felhoztam egy régi dolgot és nem lett jó vége. – Törölte le a könnyeit. – Azt hittem, hogy azóta megváltozott, de úgy látszik, hogy még sem.
– Azóta? – Kérdezett vissza a magyar.
– Semmi érdekes. De veletek mi van? – Terelte el gyorsan a témát a Taiwan.
– Menjünk vissza a többiekhez és elmondjuk. – Sóhajtott az idősebbik lány.
A másik csak bólintott és felállt a lépcső hideg kövéről, majd követte a többieket. Miközben mentek észrevette, hogy a lékkör az előtte sétáló nemzetek között nem olyan feszült, mint mikor elmentek és ezt jó jelnek vette. Viszont nem beszéltek, még csak nem is néztek egymásra, ami viszont nem volt olyan megnyugtató. Talán ezért is tűnt az-az egy perc olyan soknak, amíg elértek a nappaliba. A két férfi egymással szemben ült. Egyik a kanapén másik meg az egyik fotelben. De mind ketten felkapták a fejüket, ahogy a kis csapat megérkezett. Japán reagált a leggyorsabban és rögtön oda sietett a Taiwanihoz, majd szorosan magához ölelte.
– Nagyon sajnálom Mei, egyáltalán nem úgy gondoltam. – Szabadkozott.
– Tudom jól és amúgy is nekem nem kellet volna felhoznom a témát. Én is nagyon sajnálom. – Ölelt vissza a lány.
Egy ideig még így álltak, majd Kiku kissé pirulva eltolta a lányt mikor észrevette, hogy mindenki őket nézi. Nem kellet sok idő, hogy ez Meinek is feltűnjön, így ő is felvette a piros árnyalatot.
– Akkor, hogy határoztál Héderváry? – Kérdezte még mindig zavartan.
– Nos. – Foglalt helyet a másik fotelban. – Mivel én magam sem tudom, hogy mit érzek, ezért, ha még mindig él az ajánlat, akkor ide költöznék és rájöhetnék a saját érzéseimre is. Ugye akkor nem zavarnék Lud?
– Natürlich nicht. Bármikor szívesen látunk.
– Akkor a jövő héten be is költöznék, ha nem gond.
– Szerintem akár már most is megteheted aranyom! – Hallatszott az eltéveszthetetlen hang az ablak irányából.
Kivétel nélkül mindenki oda kapta a fejét és a félhosszú, szőke hajú ország tényleg ott állt az ablakban.
– Feliks te meg mit keresel itt? – Ráncolta a szemöldökét Német.
– A lengyel hatalom mindenhol ott van! – Emelte magasba a mutató ujját.
– És, hogy érteted azt, hogy még ma beköltözhetek? – Kérdezte a magyar. – Még össze kell pakolnom, meg ilyenek.
– Azzal te ne foglalkozz aranyom, Torissal már mindent elintéztünk és bármelyik percben megérkezett a cuccaiddal! – Nevette hangosan.
– És drága barátom neked ehhez volt egyáltalán jogod?
– A lengyel törvények érvénybe léptek!
– Egyre jobban bírom ezt a fickót. – Jegyezte meg az albínó. – Gyere már be!
– Oksika! – Mondta miközben bemászott az ablakon.
– Bruder nem úgy értette, hogy az ablakon!
– De, pont úgy.
– Mein Gott. – Sóhajtotta Lud.
– Ugyan West, ne legyél már ilyen.
Mei nem tudta, hogy mi történik. A férfi, aki bemászott az ablakon nagyon rámenősnek tűnt, de nem nézet ki rossznak. Láthatóan kijött a többiekkel, ezért úgy gondolta, hogy neki is illene bemutatkoznia.
– Elnézést. – Fogta meg a férfi kabátjának ujját.
– Tak? – Fordult vele szembe Lengyelország. – Oh, szióka Taiwan!
– Ön tudja a nevemet? – Nézett csodálkozva a lány.
– Természetesen, hiszen kötelességem megtanulni azoknak a nevét, akiket már láttam el vendégül. És még régebben egy francia világtalálkozón felfigyeltem rá, hogy milyen édes vagy és a vetélytársaim nevét meg kell jegyeznem.
– Vetélytárs?
– Bárki, aki elég csinos ahhoz, hogy elhódítsa az én Torisomat. – Nézett fenyegetően a lengyel.
– Lengyelország, kérlek ne ijesztgesd Meit! – Lépett mellé Magyar. – Hisz azt sem tudja, hogy az kicsoda.
– Tényleg?
– Shì. – Bolintott a lány.
– Akkor legyünk barinők. – Ujjongott a „férfi”.
– Barinők?
– Ne kérdez semmit, csak bólints rá. – Súgta neki Bözsi.
A lány megfogatta a másik tanácsát, mire a lengyel elmosolyodott. Viszont további beszélgetésbe már nem tudtak bonyolódni, mert egy autó dudájára lettek figyelmesek.
– Itt van Lit! – Örvendezett Feliks és kisietett a barna hajú férfihoz.
A többiek követték és szép sorjában mindenki üdvözölte a balti államot. Mei pedig neki is bemutatkozott. Ezután elkezdődött a pakolászás, amiből mindenki kivette a részét. Szép lassan megtelt a szekrény a magyar ruháival, a szoba a képeivel, és az ágy a kedvenc párnáival és plüsseivel. Persze az elmaradhatatlan veszekedésekből sem volt hiány. Aminek az volt a kiváltó oka, hogy Poroszország pont a lány fehérneművel teli dobozd fogta ki és mikor kicsomagolta rögtön megtalálta a pikáns darabokat. Ezért a végén a férfi helyet Mei pakolta a helyükre a doboz tartamát, míg a férfi ellátta a sebeit. Közben Gilbird is besegített a kicsomagolásba. Nem tellett sok időbe és a szoba már készen is volt.
– Köszönöm szépen srácok. – Fordult a Föld legnagyszerűbb költöztetőihez.
– Ugyan aranyom, tudod, hogy rám bármikor számíthatsz.
– Szívesen segítettem, szóval nem kell hálálkodnod. – Mosolyogta Litvánia. – De itt az ideje, hogy én és Feliks távozzunk.
– Úgy bizony!
– Nem szeretnétek maradni? – Kérdezte Németország.
– Ne, Észtországék meghívtak vacsorára minket és még pont oda érünk. – Válaszolta Toris.
– Akkor mi is mennénk. – Szólt Kiku. – Megígértem Yaonak és Linek, hogy hazaviszem Meit.
– Akkor kikísérek mindenkit. – Mondta Német.
– Rendben, én meg addig lefekszek. Ez egy igen hosszú nap volt.
– Ahogy gondolod, esetleg Gilbird maradjon?
– Szeretnék most egy kicsit egyedül lenni.
– Rendben. Gute Nacht! – Mondta Lud, majd elhagyta a kis csibével a szobát.
– Akkor, jó éjszakát mindenkinek. – Köszönt el a lány a többiektől, aki szintén elbúcsúztak, majd elmentek.
Viszont kis idő múlva a litván férfi visszasietett a lányhoz.
– Valamit elfelejtettem oda adni. – Mondta. – Egy kis lány adta nekem. – Mondta, majd megint elbúcsúzott és elment.
A lány még egy darabig nézte a már sokszor említett barna dobozt, majd letette az éjjeliszekrényére és a gondolatait a fehér boríték felé fordította. A levélen egy nagyon jól ismert kézírás volt látható. Végül Bözsi erőt vett magán és felbontotta.
„Kedves Magyarország!
Nagyon köszönök mindent, amit értem tett. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt meghálálni, de esküszöm, hogy amint lehetőségem lesz rá meg is teszem. Nagyon jól éreztem magam az ön gondozása alatt, még akkor is, ha tudtam, hogy próbálja tartani a távolságot. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön az-az idő, amikor elválnak útjaink és mikor az ön kedves barátjától megtudtam, hogy egy ideig Németországéknál fog lakni, eldöntöttem, hogy én sem maradok tovább a parlamentben. Nem akartam mondani, de felvettek az Ecole d’Art Maryse Eloy-ba, ahol végre azt tanulhatom, amit szeretnék. Ez egy nagyon neves francia magániskola Párizsban. Ne aggódjon a szállás és az oda út miatt, az utazást az iskola állja, és ösztöndíjas ként fogok tanulni. De sosem fogom elfelejteni, hogy honnan származom és mikor befejeztem a tanulást rögtön visszatérek Budapestre, mert ez az én otthonom. És remélem, hogy a jövőben még találkozhatok önnel. Mert ön megtanította, hogy akármennyire is változunk és akár merre is vezet az utunk, a múltunkat nem törölhetjük el. És remélem, hogy a továbbiakban sokkal boldogabb élete lesz, mert nem ismerek még egy olyan országot, aki jobban megérdemelné, mint ön.
Beke Petra
2003. január 4.
Budapest”
Erzsébet érezte, hogy a nedves könnycseppek végig siklanak az arcán. Az évek során ő is rendkívül megkedvelte a lányt és biztos volt benne, hogy még találkoznak. De ő még nem is sejtette, hogy ez az idő hamarabb el fog jönni, mint az gondolná.
AJÁNLOM AZ OLDALT
