Alice még soha életében nem futott ennyire gyorsan. Nos, részben azért, mert nem is futott. Miután csak száraz kenyeret és penészesedő sajtot kapott minden este vacsorára, ezért egy kicsit meggyengült. Most pedig Alfred karjaiban éppen menekülnek a kőfolyosón a rendőrök elől. Kis időnyerésként átvágtattak Ivan irodáján is. Alfred, Antonio, Ludwig és Gilbert nemsokára az épületből kivezető folyosón találták magukat.
Amint kiértek a raktárból a brit lányt majd elvakította a napfény. Mikor is volt mikor utoljára kint volt a szabadban? A friss levegő szinte könnyeket csalt a szemébe. A nap lenyugodott, a levegő hűvös volt. Elfutottak egy dombig és egy fekete rendszám nélküli furgon mögé mentek. Az amerikai lerakta Alicet a földre, így meztelen talpa érintette a beton járdát.
– Mi folyik itt? – kérdezte a szőke lány mire Katarina köhintett egyet.
– Elhoztam a maffiát, Braginski egyik embere lelőtt egy rendőrt így most a poliza (rendőrség) üldöz minket. – magyarázta az olasz, közben Antonio átkarolta a derekát.
– Baszd meg! – motyogja a brit, miközben körbenéz a helyszínen, majd visszafordult a csoporthoz, de ekkor megdermedt.
Francis fegyvert fogott a lány fejéhez.
– Menj vissza! – parancsolta. Fogait összeszorította, arcán düh világított. Ludvig, Gilbert, Antonio és Katarina látszólag a semmiből rántották elő fegyvereiket és ráirányították.
– Előbb minket kell legyőznöd! – mondta az albínó, aki láthatólag még mindig dühös volt a franciára. A szőke férfi erre csak egy mosolyt küldött a porosz felé.
– Ugye nem a néhány hónappal ezelőtt történtek miatt pikkelsz még rám? – kérdezte, mire az ezüsthajú kibiztosította a fegyverét és szabad kezével közelebb húzta magához Meget a derekánál fogva.
– Kibaszottul mérges vagyok. – sziszegte.
– Hé! – kiáltotta egy hang néhány méterre tőlük, és mindannyian farkasszemet néztek egy csoport rendőrrel. – Nem kellene itt lennetek! Tegyétek le a fegyvert! – Alice nagyot nyelt.
– Futás! – mondta, mire a spanyol felkapta és mindannyian próbáltak lelécelni a helyszínről. A szőke lány még látta Antonio válla felett, hogy a rendőrök üldözni kezdik őket.
Alice már érzett félelmet ezelőtt.
Néhány hónappal ezelőtt megszökött, az volt a számára legijesztőbb időszak. De még akkor sem érezte az igazi félelmet. Csak most mikor látta az utánuk rohanó fakabátosokat. A barátai, a fogadott családja iránti aggódás ellepte az egész testét. A táskája. Egy pisztoly dörrenése hallatszott és a golyó majdnem eltalálta a latin vérűt.
– Óvatosan Antonio! – kiáltotta Alice ahogy végigfutottak egy sikátoron. Az ég szinte fekete volt, csak az utcai lámpák miatt tudhatták, hogy merre mennek. Újabb lövés dördült és a spanyol megbotlott elejtve a brit lányt úgy, hogy majdnem rá is esett.
– Antonio! – sírta Katarina, mire a spanyol fájdalmasan vállához kapta a kezét.
– Francba! – köpte majd spanyolul kezdett szitkozódni. Az idősebb olasz odarohant hozzá, míg Alfred felvette Alicet.
– Eltaláltak? – kérdezte, de máris jött egy újabb lövés. A golyó egyenesen Katarina felé vette az irányt, mikor Antonio saját testével blokkolta annak útját. A tüzes fém oldalba találta. A latin vérű fiú összerezzent a fájdalomtól, majd elengedve a vállát kezdte el bámulni a vért. A lány a vér láttán elfojtott egy kisebb kiáltást. Antonio körülnézett és látta a rendőröket.
– Katarina el innen! – kiáltotta pánikba esve, de a lány csak a fejét rázta.
– Nem hagylak el! – felelte immár sírva.
– Takarodj innét! – jött az újabb kiáltás, de az olasz megfogta barátja szabad karját szemében egy elég makacs pillantással. Antonio Ludvigra pillantott és bólintott hozzá egyet. A német elkapta barátnője nővérének derekát, majd felkapta és válla fölé dobta.
– Mit csinálsz? – követelte a lány sérült barátjára nézve. – Nem foglak itt hagyni!
– Sajnálom Ángel. – motyogta, amint a csoport elindult lefele a lerobbant sikátoron, és közben Katarina hangját lehetett hallani, amint véres gyilkosságokról ordibál. A spanyol feltápászkodott. Angyala sikolyai hallatán szíve megállt, majd több ezer apró darabra tört szét. Végül megfordult, hogy szembenézhessen a rendőrséggel.
– Tudom hova tudnánk menni. – lihegte Daisy, ahogy majd egész éjszaka futottak. – Egy barátomnak van egy temploma a környéken. Megkérhetjük, hogy adjon menedéket. A rendőrség nem mehet be addig, míg a barátom nem engedi.
– Mutasd az utat. – mondta Alice és visszanézett Katarinára. A lány Ludviggal kiabált, Burgonya Gazembernek szólította és követelte, hogy tegye le. A fiú motyogott valamit németül.
Daisy több sikátoron és mellékutcán vezette őket keresztül, míg nem egy láncos kerítéshez nem értek.
– Remek, most csapdába estünk. – állapította meg Francis, (aki még mindig velük menekült), és ránézett a kis olaszra, aki lehajolt és felemelte a kerítés alját. Volt alatta egy nagy lyuk, ami elég tág volt ahhoz, hogy egy normális kamasz átférjen rajta.
– Ezután a kerítés után gyakorlatilag a templomban vagyunk, ve~. – mondta és átmászott alatta. Felállt a másik oldalon és a kis csoportra nézett.
Meg volt, aki másodiknak követte majd Gilbert, Francis, Katarina, aki majdnem kirúgta a kerítést, majd Ludvig következett. Alfred lerakta Alicet a piszkos földre, majd levette a barna bőrkabátját és a lánynak adta. Kérdőn nézett a fiúra.
– Csak egy alvós ing és egy pár fehérnemű van rajtad. – magyarázta az amerikai. – Nem akarom, hogy megfázz.
A brit bólintott és átmászott a kerítés alatt ügyelve, a fém végére. Sajnos az egyik végén éles volt és elvágta a halántékát. Felszisszent fájdalmában, ahogy átért a másik oldalra. Az amerikai gyorsan követte. A lány az egyik kezét a homlokára tette és megnézte a vért. Nem volt mély karcolás csak egy vágás. Alfred megint felvette Alicet és Daisyre nézett.
– Csak pár perc és ott leszünk. – mondta a lány és a kerítés túloldalára nézett, ahol már látni lehetett a rendőrségi kocsi fényszóróit. Mindannyian hallották a rendőrkutya ugatását.
Francba, a brit rendőrség soha nem adja fel?
A templom elég kicsi volt és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint kellene. Egy lapos épület, piszkos fehér külső fallal, az ajtajáról lekopott a festék, az ablakai be voltak törve és be voltak deszkázva egy nagydarab fával. Az egyetlen dolog, ami megkülönböztette ezt az épületet egy bordélyháztól az a nagydarab keresztény kereszt volt, ami az ajtóra volt szögelve.
Daisy bekopogott, míg a csoport gyanakodva figyelte a rendőrséget. Néhány perc múlva mikor nem válaszolt senki megismételte a folyamatot valamivel sürgetőbben. Hamarosan mindenki hallotta, ahogy kattan a zár, és nyikorogva kinyílik az ajtó.
Egy szemüveges, barnahajú ember jött ki, kinek szája sarkában anyajegy volt. Meglepetten nézte a kis olasz lányt.
– Daisy? – kérdezte és a lány felnézett rá.
– Kérem, engedje meg, hogy én és a barátaim itt maradhassunk, hogy a rendőrség ne kaphasson el minket. Már elvitték Antoniot. – kérte, miközben könnyek hullottak arcáról.
A férfi gyorsan bólintott és szélesebbre nyitotta az ajtót ezzel beljebb tessékelve mindenkit. Ludvig átkarolta Daisyt és közelebb húzta a mellkasához.
– Daisy? – kérdezte Alice, amint Alfred letette a fapadlóra. – Honnan ismered ezt a helyet?
– Minden vasárnap este ellátogat ide. – mondta a szemüveges férfi. – Ő hűséges Istenhez.
– Úgy látom maga a plébános. – mondta a brit mire a férfi bólintott.
– Roderich Edelstein. – mutatkozott be és jobbját Alice fele nyújtotta. A lány elfogadta.
– Alice Kirkland. – mondta. – Öröm, hogy megismerhetem.
– Haver ez a hely csodálatos. – mondta Alfred miközben végignézett a folyosón. A templom belseje nem olyan, mint a külseje. Belül inkább fából voltak a dolgok. Egymással párhuzamos fapadok voltak elhelyezve az oltárral szemben. A mögött egy hatalmas kereszt állt, pont úgy, hogy mindenki láthassa. Kis fából készült szobor szentek ültek mindenhol az egész teremben. Egyszerű mégis szép volt.
Mindenki megfordult, ahogy kopogás hangja vízhangzott a termen. A kutyák ugatni kezdtek, majd még egy kopogás rázta meg a faajtót.
– Nyissa ki! Rendőrség! – egy hangos férfihang kiáltotta. Roderich nyugodtan odament a bejárathoz. Visszanézett a csoportra és mondta, hogy bújjanak el a padok alatt. Azt tették, amit kért, miközben a plébános ajtót nyitott.
– Segíthetek Biztos Úr? – kérdezte a jellegzetes plébános hanggal.
– Tudjuk, hogy bent vannak! – mondta a tiszt és elnézett a szemüveges mellett.
– Azok a gyerekek segítséget kértek Istentől és én helyes útra fogom őket terelni. Nem engedem, hogy letartóztassák őket. – mondta Roderich és becsukta az ajtót.
– Egy hét! – hallatszott a hang az ajtó mögül. – Egy hét múlva erővel fogjuk őket kihozni!
AJÁNLOM AZ OLDALT
