Svájc idegesen görnyedt az iratok fölé. Egy dolgot utált jobban a többi országnál és az a papírmunka volt. Szinte biztos volt, hogy ezt nem fogja befejezni még a mai nap, már így is későre járt. Álmosan dörzsölte meg a szemeit, miközben másik kezével két kupacba rendezte a munkáját. Megragadta piros bögréjét, melyet húga volt olyan kedves és feltöltött forró csokival. De mielőtt még elment volna aludni, egy utolsó pillantást vetett határidőnaplójára, majd kelletlenül el fintorodott. Teljesen kiment a fejéből, hogy holnap el kell utazni ahhoz a pökhendi arisztokratához, mert a nemes úr nem hajlandó eljönni, ha valami baja van. De ez ellen nem tud mit tenni, a főnöke ragaszkodik ahhoz, hogy az ügyfeleik a legjobb szolgáltatást kapják. Kifelé menet lekapcsolta villany, így a szobát beterítette az éjszaka sötétsége.
A szokáshoz híven, most is húga kelltette. Viszont a szokásosnál korábban. Aránylag hamar felébred és megreggelizet. Mindig szívesen evet Liechtenstein főztjéből. Bár nem igazán örül annak, hogy ennyire kötelességének tartja a házimunkát. De ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor azt nem lehet egykönnyen kiverni belőle. Egy idő után már ráunt az egészre és hagyta, had csinálja azt, amihez a kedve tartja.
A reggeli befejeztével eljátszották a szokásos procedúrát, amit mindig mikor a kis ország bátya nélkül maradt huzamosabb ideig. Senkit nem engedhet be, senkivel nem beszélhet, és a csak akkor hagyhatja el az épület területét, ha nincs más választása. Mondandója után kapott egy kedves ölelést, majd felkapta a puskáját és elindult kifelé a taxihoz. Az autóút aránylag kellemesen telt. Mindig is szerette nézni, ahogy a népe jön-megy vagy hogyan változik a táj a területén. Ilyenkor akaratlanul is mosolyra húzódik a szája, persze ha senki nem látja. Meg kell őriznie a szigorú képet, amit a többiek előtt épített fel.
A reptérre megérkezve rögtön a magángépéhez sétált. Ország lévén kihagyhatta azt a sok idegesítő ellenőrzést. És hamarabb is érkezett meg. Ez most sem volt másképp.
A repülőre felszállva rögtön helyet foglalt és bekötötte magát. Elővette a laptopját és Ausztria iratait. Bepötyögte a jelszavát és már hozzá is látott a munkájához. Éppen az elmúlt évek kiadásainak statisztikáját vizsgálta, amikor a gép megindult. Kis idő múlva már az eget szelte. Kikapcsolta biztonsági övét és elment, hogy készítsen magának egy jó erős kávét. Visszatérve ismét nekifogott az eddigi elfoglaltságához. A klaviatúra kattogása mindig megnyugtatta. Emlékeztette a jól elvégzett munkára. Végül is, ha csinálsz valamit, akkor csináld rendesen. Időközben annyira belemerült a tennivalójába, hogy észre sem vette, amikor a gép landolt. A pilóta figyelmeztető hangja zökkentette vissza a valóságba. Gyorsan összepakolta a cuccait és elhagyta a gépet, illetve a leszállópályát. A várakozóba kiérve szemével az érte küldött embert kezdte el keresni. Sajnos a sokszínű ember kavalkádban sehol sem találta a megfelelőt. Negyed óra múlva úgy döntött, hogy inkább ülve vár tovább. Soha nem volt az a türelmes fajta. Már éppen azon volt, hogy felhívja azt az elkényeztetett ficsúrt, amikor egy komornyiknak kinéző fekete hajú férfi állt elé. Csak úgy, mint a legtöbb osztrákból, belőle is áramlott a felsőbbrendűség.
– Ja? – Nézett kérdőn rá az alpesi ország.
– Ön lenne Vach Zwinlig?
– Ja. És te?
– Tényleg úgy néz ki, mint ahogy mondták. – A szőke kérdő tekintetét látva, folytatta. – Egyszerű és szokványos kinézet, egyenes szőke haj, morcos tekintet és felettébb modortalan viselkedés.
– Te is olyan vagy, mint a többi ízig vérig osztrák! Pökhendi, túl jól fésült kormány majma, aki azt gondolja, hogy nincs nála fenségesebb életforma. – Egy hirtelen mozdulattal felállt és hosszasan farkasszemet nézet az emberrel, majd vett egy mély lélegzetett. – Akkor mehetnénk végre? Semmi kedvem egész nap itt dekkolni. És amúgy sem mutatkoztál még be, és még én vagyok a modotalan. – Horkantott fel.
– Őszintén sajnálom! Herwig Fischernek hívnak. – Mondta majd elindult kifelé, Vach követte.
Fischer egy fekete limuzinhoz lépet, majd kinyitotta, annak hátsó ajtaját. Kezével intett egyet invitálás gyanánt, hogy a svájci szálljon be.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – Fintorodott el.
– De igen, az, viszont ez a főnök közvetlen utasítása volt. Nem szegülhetünk szembe az ő akaratával. – Sóhajtotta. – Akkor lenne szíves végre beszállni?
Bár nem szívesen, de Svájc követte az utasítást. A hangulat egyszerűen nyomasztó volt a járműben. Sötétítet ablakok, a vezető és az utas közötti ablak le volt csukva és a helyzeten az sem segített, hogy az ajtót bezárták. Viszont el kellet viselnie. Még az volt a szerencséje, hogy az út nem tartott sokáig és egy fél óra autóút után végre megérkezet a Schönbrunni Kastély elé. Meg sem várta, hogy kinyissák neki az ajtót, kiszállt és elindult a hatalmas sárga falú épület felé. Kintről is tisztán hallani lehetett a zongora hangjának lágy dallamát.
– Már elnézést, de még is mit képzel?! – Sietett utána Herwig. – Herr Edelstein nem szereti, amikor hirtelen megzavarják!
Szinte öntudatlanul lépkedet végig az előtéren a hangot követve. Hamarosan egy hosszú folyosón találta magát, amelyre több ajtó is nyílt. Megállt az egyik előtt és hallgatózott. Az osztrák kísérője pont akkor érte utol, kezét a svájci vállára helyezte.
– Kérem kövessen a konferencia terembe és ne zavarja Herr Edelstein játékát!
– Évről évre rosszabb...
– Tessék?
– Semmi... menjünk!
Miután Herr Fischer megmutatta neki a konferencia termet és mondta, hogy ott várjon, rögtön távozott. Svájc kihasználva a nyugalmat előkészítette a szükséges iratokat és a gépét. Próbálta kizárni a zenét és a munkára koncentrálni, de ez valahogy nem akart sikerülni. És mire észbe kapott kezeivel a hallott dallamot dobogta. Sokkal nyugodtabban dolgozott. Tudata annyira ráhangolódott a zenére, hogy észre sem vette, amikor az abba maradt és Ausztria belépet a terembe. Persze ezt Svájc csak akkor vette észre, mikor a szomszédos ország kezével megérintette. Kicsit összerezzent, de gyorsan észbe kapott és elütötte az őt megérintő testrészt.
– Késtél! – Hangja szigorú volt, mint mindig.
– Elnézésedet kérem, de volt még egy kis dolgom.
– Elkezdhetnénk akkor végre a munkát?!
Roderich bólintott, miközben helyet foglalt. A szőke ország egyből egy halom papírt tolt elé és egy tollat.
– Ezeket az elszámolásokat nézd át! Ha bármi problémád lenne velük, akkor szólj, viszont ha minden rendben, akkor írd alá! Utána megmutatom a statisztikákat, megbeszéljük a lehetséges gondok elkerülését és a kiadások változását az elkövetkező időre.
A további idő aránylag csendben telt, a nyugalom hangját egyedül a papírok zörrenése és a laptop billentyűinek kattogása zavarta meg. Az óra mutatója már jóval elmozdult a kiindulási ponttól.
– Szokatlan dolog tőled, hogy elbambulsz. – Szólalt meg Rod.
– Mikor bambultam én el?
– Amikor bejöttem nem vetted észre. – Válasz híján folytatta. – Csak nem a zeném volt rád ilyen hatással?
– A zenére gondolkoztam el, de nem a tiédre!
– Pedig én játszottam a zongorán és az az én saját darabom volt.
– De már nem játszol olyan jól, mint régen. És most inkább fogd be és fejezd be a munkát! Minél előbb szeretnék otthon lenni és nem a te képedet bámulni!
– Azt mondod, hogy a játékom minősége romlott?!
– Dolgozz!
– Megtennéd, hogy válaszolsz a kérdésemre!
– Amint befejezted a munkát!
A fekete hajú lemondóan sóhajtott, tudta, hogy semmit nem tehet, amíg nem végez a feladatával.
Így még fél óráig nem szóltak egy szót sem.
– Végeztem. – Jelentette ki az osztrák. – Most is elviselhető munkát végeztél.
– Legközelebb akkor talán nem velem kellene elvégeztetned a munkát. – Mondta, miközben összerendezte az irományokat, majd gépét az arisztokrata felé fordította. – Látod ezt a diagramot? – Roderich egy bólintással jelezte, hogy igen. – Az elmúlt évekhez képest az idei sokkal jobban zajlott. Nőt az import, az export pedig csökkent. A halálozásokból több volt a természetes, mint az egyéb okokból. A születések száma viszont valamivel kevesebb lett.
– A lényeg?
– Összességében sajnos egy jó évet tudhatsz magad mögött.
– Megtisztelsz azzal, hogy ennyire örülsz a sikeremnek.
– Hmp! Akkor most a jövőre nézve...
– Nem kell azon semmit sem megbeszélni. Csak folytassuk azt, amit az előző évben elkezdtünk.
– Illetve nem mi, csak te! És nekem aztán mindegy, legalább hamarabb szabadulhatok.
Az állandóan független ország már kezdet össze pakolni, amikor Ausztira megérintette.
– Ne érj hozzám!
– Mi a gond a játékommal? – Eresztette el a szőkét.
– Ennyire fontos neked?
– Mint neked a puskád.
Vach sóhajtott egyet, miközben összepakolta a maradék holmiját, majd ismét Roderichre nézet.
– Megváltoztál... Már nem játszol, olyan nagy átéléssel, mint régen. A játékod már semmivel sem emelkedik ki az átlagosból. Már nem varázsolsz el... – az utolsó mondatot, olyan halkan mondta, hogy szerencséjére a másik nem hallotta meg. – Régen miért játszottál és mi változott azóta?
Semmi reakció. Láthatóan Ausztria nem tudott megfelelő választ adni. Ujjaival könyökein dobol. Gondolkozott. Viszont Vachnak se türelme, se kedve nem volt ahhoz, hogy megvárja a válasz. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekelte. Felkapta táskáját és elindult kifelé. Herr Fischer vissza kísérte a reptérre, majd hagyta, hogy az ország távozzon.
--
Már lassan egy hónap telt el azóta, hogy munkai okok miatt meglátogatta Ausztriát. Reménykedet benne, hogy egy darabig még nem kell látnia azt a beképzelt pofáját, viszont az elmúlt napban kapott egy telefont, hogy "Herr Roderichnek" szüksége van rá, így ismét a repülőn ült a szomszédos ország felé. Megismételte a szokásos procedúrát és mire észbe kapott már a kastély zenetermében találta magát. Ott ült egy széken nem messze a zongorától. Most már végképp nem tudta, hogy minek van ott. Már éppen azon volt, hogy haza megy, amikor kitárult a hatalmas iker faajtó és a ház ura belépet rajta. Tartása egyenes volt, mint mindig.
– Köszönöm, hogy ide fáradtál. –Fordúlt Svájc felé.
– Elárulnád, hogy még is minek kell itt lennem? – Mordult rá, miközben karba fonta a kezét.
– Elgondolkoztam azon, amit múltkor mondtál...
– Mire gondolsz?
– Arra amit a zenémre mondtál... és igazad volt. Elfelejtettem az évek alatt valami fontosat.
– Örülök, hogy erre rájöttél! És akkor most már ugye haza mehetek? – Türelmetlenkedet Vach.
– Szeretném, ha meghallgatnád!
– Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?! Ezért hívtál ide?!
– Kérlek... Nem fog sokáig tartani...
Bár kelletlenül és morogva, de visszaült a székre. Mereven ránézet az osztrákra ezzel jelezve, hogy hajlandó meghallgatni.
A fekete hajú egyenes háttal ült le a hangszer elé. Arca kemény és határozott volt. Svájc elfintorodott, mivel ez az arckifejezés azt sugallta, hogy semmit sem változott. De ahogy ujjai csak megérintették a fekete és fehér billentyűket, vonásai szinte azonnal ellágyultak és apró mosoly húzódott ajkára. A dallam, amit előcsalt, meglepte a szőkét. Szép lassan behunyta a szemeit és engedte, hogy elvarázsolják a váltakozó hangok.
--
Mikor ismét kinyitotta a szemét, már nem a koncertteremben volt, hanem egy réten. Az idő kellemes volt. Se nem meleg, se nem hideg, hanem pont ideális számára.
Egy darabig még sétálgatott, majd egy völgyben megpillantott két gyereket. Mind a kettő köpenyt viselt, de az egyiknek szőke, míg a másiknak fekete haja volt egy kiálló tinccsel. Láthatóan vágások fedték őket az arcukon és azokon a testrészeiken, amiket látott.
Ahogy egyre közelebb ment hozzájuk, kezdtek ismerősnek tűnni, majd belenyilallt a felismerés. A két gyermek Roderich és ő, mikor még kicsik voltak. Erről az emlékről szinte már el is feledkezet, ezért is érte váratlanul a kép, ami elé tárult. A fiatal országok ajkai szorosan összeértek, majd a kép kezdet elhomályosodni.
--
Vach szemei szinte szétpattantak. Nem kis rémületet okozott neki, hogy Ausztria arca közvetlenül az arcában volt. Arca hirtelenjében elvörösödött.
– N...ne kerülj ilyen hirtelen elém! – Kiáltott rá.
– Miről beszélsz? Már vagy három perce rázogatlak... Nem úgy tűnt mintha elaludtál volna...
– Cs...csak elgondolkoztam..., de ehhez neked semmi közöd! – Szeme ide-oda ugrált és arcát elfordította, hogy elrejtse zavarát.
Roderich valami egészen különös mosolyt öltött, majd levette a szemüvegét és öltönye zsebébe csúsztatta. Megragadta szomszédja vállait és kicsit maga felé húzva puha csókot adott neki.
Svájcot olyan hirtelen érte ez a gesztus, hogy arról is megfeledkezett, hogy ellökje. Csak ült ott ledermedve, kitágult pupillákkal, majd egy hirtelen rántás és a zongorának dőlve találta magát. Kezei alatt a billentyűk fájdalmasan felkiáltottak. Szíve a torkában dobogott, ahogy megpillantotta az ismét feléje közeledő arisztokratát. Keze szinte magától lendült.
– Még is mi a fenét képzeltél?!
– Nem értelek... Nem ezt szeretted volna? – Kérdezte, miközben kezét az eltalált arcához emelte.
A reakció nem maradt el. A svájci férfi arca felvette egy pirosas árnyalatot. Nem felelt semmit, ami egyértelművé tette a választ. A következőnél már hagyta magát és viszonozta. Csókjuk egyre mélyebb lett. A mámort csak az zavarta meg, hogy az osztrák elkezdte levenni a másik zakóját és kigombolni az ingjét.
– Mi a francot csinálsz?! – Lökte el.
– Te nem szeretnéd?
– És ha meglát valaki?!
– Ne aggódj, elküldtem mindenkit! – Tért vissza a vetkőztetéshez.
– Várj! Te készültél erre?
– Kiszámítható vagy!
Erre nem felelt semmit, csak engedte, hogy eltávolítsák felső ruházatát. Rod apró csókokat lehelt a másik csupasz mellkasára, miközben haladt egyre lejjebb. Nem kellet túl sokat várni és az öv a nadrággal együtt a földre került. Mikor Svájc megérezte a másik kezét férfiasságán, elnyomott egy feltörő sóhajt.
Ausztira élvezte a helyzetet, amit csak fokozni tudott azzal, hogy nyelvével is rásegített a másik gyönyörére. Kifejezetten jól csinálta, legalábbis Vach szerint. Nagyon kellemes érzés volt, egészen addig, amíg meg nem érezte a hideg ujjakat magában. Először össze rezzent, majd lábai felmondták szolgálatot és a össze roskadt.
– Mi a baj? – Mered rá. – Csak nem... Te szűz vagy?
– Hallgas! És akkor mi van?! – Elfordította a tekintetét.
– Ami azt illeti így sokkal jobb! – Lecsukta a zongora tetejét és felsegíttette rá a svájcit.
– H...hé!
– Csak lazíts és enged, hogy mindent én csináljak.
Az elején még nagyon kellemetlen volt számára, de (akármennyire nem akarta bevallani) Roderich értette a dolgát. Elhaló sóhajok és vissza fogott nyögések töltötték meg a szobát. A ház uráról is szép sorban tűntek el a ruhadarabok.
– Készen állsz? – Kérdezte a barna szemű, mikor, már úgy gondolta, hogy a másik eléggé tág már.
– I...igen... – Ez a kijelentés egyáltalán nem volt igaz, de már nem vonhatta vissza.
Hirtelen nyomást érzet és szemei megteltek sós könnyekkel. Nem tudta vissza fogni tovább magát és az eddig felszínre nem kerülő nyögéseket, most kiengedte. Egyre jobban érezte magában az osztrákot. És bár kimondhatatlanul fájt neki, még is volt benne valami mámorító. Ráadásul partnere nem feledkezet meg róla. Kezével tovább izgatta Svájcot. Érezte, ahogyan a másik csípője minden mozdulatnál hozzá verődik. Látta, hogy az izzadság cseppek végigfutnak felső testén, majd lecseppennek a semmibe. Hallotta zihálását. Ezek voltak azok a dolgok, amiktől még jobban felizgult. És az érzés egyre csak jobb lett, amíg már nem bírta tovább. Egy nyögés kíséretében szinte egyszerre érte el Roddal a katarzis legfelső fokát.
Kipirultan, lihegve pillantott fel a férfira, akinek felső testét most fehér, nyúlós anyag borította be.
– S...sajnálom... – Suttogta.
– Semmi gond. – Elhajított öltönyéből elővett egy kendőt és letörölte magát. – Hogy érzed magad?
– Reme... – Torkában akadt a szó, mikor belenyilallt a fájdalom.
– Ne erőltesd meg magad, nem szeretném, ha feleslegesen okoznál fájdalmat magadnak. – Miközben beszélt, elkezdte visszavenni a ruháit.
– Miért?
– Hmm?
– Miért csináltuk ezt?
– Amikor azt mondtad, hogy gondoljam át, hogy miért zongoráztam régen, rájöttem, hogy miattad. Szerettem látni a békés arcodat, miközben a játékomat hallgattad. Aztán rájöttem, hogy nem csak ezt szeretem... – Közelebb sétált hozzá és egyenesen a zöld íriszeibe nézet. – Szeretlek téged...
Vach szemei kitágultak a vallomásra nem tudta mit reagáljon, hát inkább nem felelt semmit és Rod sem erőltette a beszélgetést. Szép csendben készülődtek, majd a fekete hajú kikísérte a kastély elé.
– Viszont látásra és remélem, számíthatok majd a társaságodra az elkövetkező időben. – Már indult volna, befelé, amikor a szőke utána kiáltott.
– Mi volt a dal cime?!
– Vegessene Erinnerungen.1 – Felelte, de nem fordult meg.
– Értem... találó egy cím! Akkor, viszlát! – Elindult a parkoló limuzin felé. – Én is szeretlek téged... – Mondta olyan halkan, hogy abban sem volt biztos, hogy valóban kimondta.
A mosoly ami Roderich Edelstein arcán ékeskedet, viszont bebizonyította, hogy az a mondat tényleg elhangzott, viszont azóta soha többet.
1: Vegessene Erinnerungen (német) - Elfeledet emlék
AJÁNLOM AZ OLDALT
