Németország aggódva figyelte testvére vidámságát. Persze az nem volt szokatlan, hogy az albínó fülig érő szájjal mászkáljon, de valahogy még sem volt boldog. Nem tudta pontosan, hogy honnan, de tudta, hogy bátyja nem az. Emlékszik, hogy Gilbert azt mondta, hogy a legelső dolog, amit az új évben tenni fog az az, hogy szerelmet vall Erzsébetnek. Viszont azóta már négy nap telt el és nem tudja, hogy mi történt. Valahányszor rákérdez, Porosz hirtelen témát vált. Nem hinné, hogy visszautasította, de azt is kizártnak tartja, hogy igent mondott. A legvalószínűbb, hogy még nem kapott választ. Jelenleg is a kertben volt és a kutyákkal játszott. Bár volt egy hatalmas kifutójuk a botanikus kert mögött, de még is jobban szerettek a fák között rohangálni velük, ami Gilbirdnek nem nagyon tetszett. A kutyákba ott élt a vadászösztön, ami nem engedte, hogy egy madár megússza élve. Ezért ezekre az időkre a kis sárgaság mindig eltűnt valahova, mondjuk ő mindig eltűnik.
– Hans, Ne! – Kiabálta a földön röhögő Gil, akinek az arcát éppen egy szép méretes rottweiler nyalogatta.
Erre a kiáltásra a maradék tizenkét kutya is oda rohant. Kétség sem fért hozzá, hogy a testvérpár imádta a kutyákat, ezért is szerzett be minden egyes német fajtából egyet. Mindegyik egy igazi kezes bárány volt, de ha a gazdáig azt kívánták volna, akkor kegyetlen gyilkosokká válnak egyetlen szóra, még a tacskó is.
Lud azon gondolkodott, hogy segít a nem teljesen komplett rokonának, mikor csengetést hallott.
A Berlinbe tartó úton Magyarország végig szorongott. Nem igazán tudta, hogy mit fog mondani az albínónak, vagy, hogy egyáltalán meg tud-e szólalni. Ráadásul még émelygett is, pedig a fehér Toyota könnyedén és lendületesen haladt, valamint a volán mögött ülő japán férfi is remek sofőr volt, nem úgy, mint barna hajú barátja. Taiwan is egész idő alatt fogta a kézét, pedig előre is ülhetett volna szerelme mellé, de nem tette. Végül a napoknak tűnő kocsikázás megszűnt és mikor a hármas kiszállt a kocsiból, rögtön a Beilschmit rezidencia előtt találták magukat.
– Készen állsz? – Kérdezte aggodalmasan a barna szemű lány.
„Egyáltalán nem!”Gondolta, de még is igent intett a fejével, majd nézte, ahogy Kiku megnyomja a csengőt. Egy ideig csak álltak, aztán súlyos léptekre lettek figyelmesek. Egyértelmű volt, hogy nem az idősebbik az. Mikor az ajtó kinyílt, feltevésük beigazolódott, az ajtóban Ludwig állt.
Német tágra nyílt szemekkel nézte a magyar lányt. Nem számított arra, hogy ilyen hamar választ fog adni. Azt hitte, hogy el fog húzódni legalább egy hónapig.
– Guten Tag! Miben segíthetek? – Kérdezte, mikor leküzdötte a meglepettségét.
– Kon’nichiwa! – Hajolt meg Japán.
– Xiàwǔ hǎo! – Húzódott félénken Kiku mögé Mei.
– Szia! Gilbert itthon van? – Hangzott Erzsi hangja, bár alig hallhatóan.
– Ja, kint játszik a kutyákkal. Foglaljatok helyet a nappaliban, én addig szólok Brudernek. – Mondta, majd elindult oda, ahonnan eljött.
Japán már egész otthonosan mozgott a házban és Erzsébetnek sem volt új a környezett, ellentétben a Taiwannal, aki minden kis apróságot jól szemügyre vett. Érdekesnek találta a házat. Szép volt és rendezett. Most először járt egy nyugati ország otthonába, persze mivel nála is már rég elkezdődött a modernizálás, ezért el tudta képzelni, hogy nézhet ki egyes nemzetek házai. Viszont sokkal otthonosabb volt, mint elsőre elképzelte. Különféle képek lógtak a falakon, mindenféle időszakból. Valamint egy-két népi ellem is található volt még ott, mint például egy kakukkos óra. Talált még út közben egy vitrint is, amiben mindenféle korból származó sörösüvegek voltak, valahogy a hallottak alapján egyáltalán nem lett meglepve.
Mei annyira belemerült a bámészkodásba, hogy beleütközött Magyarba, aki időközben megállt.
– Auuu~ Bocsánat! – Szorította meg az orrát.
– Semmi gond. – Válaszolt kedvesen Erzsi.
– Miért álltunk meg?
– Nos, ez a nappali. – Bökött fejével a tág helyiség felé.
Miután a két lány helyet foglalt, Japán elment, hogy főzzön mindenkinek egy teát.
– Egész otthonosan mozog itt. – Jegyezte meg a barna szemű.
– Igen, szinte mindig itt van és Olaszországocska is.
– Örülök, hogy Yao és Kiku is egész jól kijön a többi kontinensbelivel. – Sóhajtotta a fiatalabbik.
– Te is remekül ki fogsz majd jönni velük. Kezdésnek itt vagyok én. – Mosolyodott el a magyar.
Ludwig visszasietett az udvarra. Nagy meglepetésére a Bátyja egy hatalmas kutya halom alján feküdt és láthatóan remekül érezte magát, majd megpillantotta öccsét.
– Hali West! – Kiabált oda neki. – Nem csatlakozol?
– Látogatóid jöttek. – Tért a lényegre Lud.
– Kik?
– Egy férfi és két nő. – Porosz kérdőn felvonta a szemöldökét.
– A hímet küld el, a nők maradhatnak. – Nevette végül, mire Német megcsóválta a fejét.
– Nem kéne most viccelődnöd!
– Ugyan miért nem?
– Mert az egyik hölgy Frau Héderváry.
Gilbert elhessegette magáról az ebeket, majd felállt és oda sétált a szőkéhez.
– És a másik kettő?
– A férfi Kiku, a nőt nem igazán ismerem, de ő is ázsiai.
– West, megtennéd, hogy lefoglalod őket, míg én Erzsivel beszélek.
– Natürtlich, de felkészültél arra, hogy akár visszautasít? Tudom, hogy erős vagy, de azt is tudom, hogy nagyon szereted.
– Figyu West. Már több száz éve így érzek, ha visszautasít, akkor legalább megszűnik az a tudatlanság, amiben eddig éltem. – Sóhajtotta Gil. – Ne aggódj miattam, túl éltem egy-két borzalmas időszakot.
– Tudom, de akkor is aggódom érted.
– Mi az, hogy az én drága öcsikém aggódik értem?! – Kérdezte tetettet felháborodással. – Nagyságom felé nézve ez sértő!
A német elmosolyodott, majd elvezette a másikat a többiekhez. De az ajtó előtt Gil megtorpant.
– Hol van Gilbird?
– Mivel a kutyákkal játszottál, ezért gondolom elbújt valahová.
– Akkor azt hiszem, hogy megkeresem. – Mondta, majd ment is volna el, ha a szőke nem tartja vissza.
– Csak nem megfutamodsz Bruder?
– Csak aggódom az én kicsikémért.
– Nem lesz semmi baja.
– És ha mégis?
– Tudd magára vigyázni!
– De olyan apró!
– Bruder…
– Ha esetleg elkapta egy nagyobb ragadozó madár vagy…
– Bruder…
-…. megtámadta egy földönkívüli.
– Ezek nevetséges érvek! Az előbb még arról papoltál nekem, hogy nem kell téged félteni, erre most így viselkedsz?
– Nem is kell, csak… – Kezdet bele az idősebb, de nem fejezte be.
– Csak?
Gilbert csak nézet a semmibe, majd vett egy mély levegőt, felegyenesedett és lenyomta az ajtókilincset.
Erzsébet látta, ahogy az ajtó kinyílik, és ahogy a két testvér belép rajta. Gilbert egyenes háttal és emelt fővel sétált, ami magabiztosságot sugallt. Természetesen a lány nem tudhatta, hogy belül majd szétveti az ideg. Először a japánhoz ment.
– Jó újra látni Kiku.
– Szint úgy Gilbert-san.
A két férfi kezet rázott, majd az albínó tekintette megakadt a számára ismeretlen lányon.
– És benned kit tisztelhetek?
– Wang Mei vagyok. – Suttogta alig hallhatóan. – Ország ként Taiwan.
– Én a csodálatos Gilbert Beilschmit vagyok. – Tért vissza egoista énje. – Gondolom már hallottál a csodálatos, fenséges és legyőzhetetlen Poroszországról, aki kordában tartotta egész Európát! – Nevette.
– Sajnálom, de nem igazán ismerem a nyugati történelmet és még sosem hallottam önről.
Poroszország arcáról lehervadt a mosoly, majd öccsét szorosan átölelve sopánkodott.
– Nem ismer engem! Ez mégis, hogy lehet West?
– Biztos vagyok benne, hogy több ország is van, akikről még nem hallott. – Vigasztalta testvérét Lud.
– Igazad van! – Kiáltott fel hirtelen a porosz. – Csak meg kell ismertetni vele hatalmasságom hőstetteit!
Magyarország nem tudta, hogy mit gondoljon, a férfi teljesen úgy viselkedett, mint általában. Lehet, hogy ezt az egészet, csak ő verte túl nagy dobra? Végül elérkezett az a pillanat, amitől az elmúlt időben nagyon rettegett. Gilbert felé fordul és kezét nyújtotta.
– Eljönnél velem egy kicsit? – Kérdezte szinte érzelem mentesen.
– Persze. – Felelte a magyar, majd megragadta az albínó kezét, aki kivezette a helyiségből, magára hagyva a többieket.
Egy ideig csak szótlanul mentek, majd a férfi hirtelen megállt. Magyar csak most vette észre, hogy hol is vannak. A kis tavacskánál a botanikus kertben, ami jelenleg a hideg idő miatt be van fagyva. A körülöttük lévő fák is kopaszok voltak, csak a fehér hó díszítette az ágaikat.
Gilbert, csak akkor vette észre, hogy a lány egy piros pulcsiban áll előtte, amikor már a tónál voltak. „Hogy a picsába lehetek ekkora idióta?” Szidta magát miközben levette hosszú, fekete télikabátját és odanyújtotta a lánynak, aki kérdőn nézet rá.
– Nem szeretném, ha megfáznál. – Magyarázta.
– Oh. Köszönöm. – Fogadta el kissé pirulva a ruhadarabot, majd engedte, hogy a másik felsegítse rá. – Milyen nosztalgikus. – Kuncogta.
– Ezt, hogy érted?
– Amikor Törökország elvert és te rám találtál annak a fának a tövében, akkor is adtál nekem ruhát. Bár arra is emlékszem, hogy mennyire röhejesen néztél ki hátulról.
– Te sem voltál éppenséggel a legjobb formában.
– Ez igaz, talán az évek alatt nagyon elgyengültem. – Sóhajtott egyet a lány.
– Ez egyáltalán nem igaz! Nem sok olyan országot ismerek, akik ennyi mindent elviseltek, persze mindegyikünknek meg van a maga történelme, de te Európában egy igen remek helyen vagy és ez sokaknak kellet. De még ma is tiéd a Nagy-alföld, ezzel bizonyítva, hogy nem is vagy olyan erőtlen. – Mondta, miközben eligazította a lányon a nála nagyobb kabátot, majd komolyan a szemébe nézett. – Szóval, sikerült döntést hoznod?
A lány bólintott, majd vett egy mély levegőt és felnézet a vörös szemekbe.
– Tudod Gil, mi már nagyon régóta ismerjük egymást és én sosem gondoltam rád úgy mint a szerelmemre, csak egy olyan személyre, akivel elhülyéskedhetem a nehéz időszakakókat és akivel kéz-zöldre verhetjük egymást. – Porosz azt hitte, hogy felkészült ezekre a szavakra, de úgy tűnik, hogy még sem. – Sosem mutattad annak a jelét, hogy szeretnél, ezért is sokkolt az újévi vallomásod. – A lány minden egyes szava felért egy döféssel az albínó szívébe, de ezt ő nem mutatta ki. – Amikor kicsik voltunk mindig együtt játszottunk, vadásztunk vagy esetleg pépessé vertük a másikat, de amikor már én is észrevettem, hogy lány vagyok és ezzel egy időben a környezetem is, úgy tűnt, hogy távolságtartó lettél. És egyre kevesebbet találkoztunk, mindenki élte a saját életét. Néha csatáknál összefutottunk és elmentünk inni, de akkor sem volt az igazi. Aztán összeházasodtam Ausztria úrral. – A név hallatán Porosz keze ökölbe szorult. – Mindig ott voltál a ház környékén és idegesítetted a férjemet, de én ezt úgy vettem fel, hogy csak az öcséd miatt aggódtál, de én ezekben az időkben tényleg boldog voltam, amikor ott voltál. De az idő sosem maradhat egy helyben és az Osztrák öröklődési háború után Iván házában találkoztunk újra. Mikor ezeknek mind vége lett egyre többet jöttél meglátogatni és egy jót inni és bár sosem mutattam, de ezek a gesztusok mindig boldoggá tettek. De csak, mint két vetélytárs barátsága. – Ez volt az a rész ahol a férfi minden reményt feladott.
– Eszerint a válaszod: nem. – Állapította meg szomorúan.
– Nem tudom. – Suttogta.
– Ezt, hogy érted?
– Az utóbbi időben van egy furcsa érzésem, amikor veled vagyok vagy csak rád gondolok, de nem tudom, hogy mi az. És szeretnék rájönni, hogy mi ez az érzés. Szóval a főnökömmel már megbeszéltem, és ha még mindig áll az ajánlat, akkor ideköltöznék, hogy megtudjam ennek az okát.
A férfi nem tudta, hogy most csalódott vagy megkönnyebbült legyen. Ez nem volt sem egy igen, sem egy nem. Nem tudott válaszolni, csak megragadta a lány kezét, majd magához húzta és szorosan átölelte. Magyar az elején ellenkezett, de érezte, hogy ez a gesztus melegséggel tölti el, ezért inkább ő is átölelte a poroszt. Érezte, hogy fázik és ezért még inkább ölelte, hátha sikerül felmelegítenie, ha már a kabátját elvette tőle. De az ölelés nem akart megszűnni, ezért csak álltak, míg egy hang meg nem zavarta őket.
AJÁNLOM AZ OLDALT
