|
Nekem te vagy a legfontosabb!
29.fejezet
Világtalálkozó(2)
Lábuknál most is ott futkosott a kis Hanatamago. Az a kis fehér szőrpamacs mindig mosolyt tudott csalogatni a lány arcára. De valami nem stimmelt, mintha eggyel többen lettek volna. És ahogy Erzsi jobban megnézte észrevett egy vörös hajú fiút a svéd mögött, akinek egy vágás volt az arcán. Úgy nézet ki, mint aki japán középiskolába jár. Nem tudta eldönteni, hogy a ruha, ami rajta van egyenruha, szokásos viselet, különleges öltözet vagy a srác egyszerűen szeret cosplayezni. Nem is volt ideje sokáig ezen töprengeni, mert a kis matrózruhás miniállam boldogan kiabálva ugrott a vöröske nyakába.
– Bror!
– Mondtam már, hogy ne szólíts így! – Förmedt rá.
– Sajnálom. – Engedte el a másikat a szőke.
– De azért örülök, hogy látlak. – Mosolyodott el a vörös.
– Seeland! – Örvendezett Finn és széttárta a kezeit.
– Mama, papa! – Ugrott az „anyja” ölelésébe a fiú.
– Hmm.
– Neked is szia papa.
Hát igen. Svédország mindig is szűkszavú volt és egy kicsit félelmetes, de mégis kedves személy volt. Mikor Finnország meglátta a lányt, vidáman rámosolygott és kezével intet neki, amit Magyar ugyan így viszonzott.
Nem sokára Japán, Kína, Hong Kong, Észak-Korea és Taiwan futottak be. Olaszország és Németország oda lépet, hogy üdvözöljék barátjukat és annak társaságát. A lány vidáman nézte a baráti társaságot, amikor észrevette, hogy a rózsaszín ruhát viselő Taiwan gyilkos szemekkel őt figyeli. Akaratlanul is elfordította a tekintetét és a tömeget kezdte el fürkészni.
– Csak nem engem keresel? – Hallott egy ismerős hangot a háta mögül.
– Ugyan, te lennél az utolsó személy, akit keresnék.
– Ez nagyon fájt. – Színlelt szomorúságot Porosz, miközben leült a lány melletti székre.
– A te helyed nem itt van.
– Sajnos tényleg nem, de az ifjú úr még nincs itt, ezért ez csak egy üres szék, ami szinte könyörgött, hogy letegyem rá nemes fenekemet.
– Komolyan elgondolkodom azon, hogy az arcod vagy a segged a nagyobb.
– Én tökéletes vagyok.
– Amikor megijedtél Gilbirdtől, akkor nem ezt mondtad.
Taiwan szemeit a barna hajú lányon tartotta, amióta bejöttek a terembe, majd egy idő után feltűnt neki, hogy mosolyogva Kikut bámulja. Ettől teljesen felforrt az agyvize. És végül a lány ránézet, de rögtön el is kapta a tekintetét, majd odament hozzá egy albínó és beszélgetésbe keveredtek. Mei nem hallotta a beszéd témáját, de látszólag remekül szórakozott. „Hogy képes egyszerre több fiút is bolondítani? Undorítót!” gondolta a lány.
– Én Olaszország vagyok. Örülök, hogy megismertelek.
– Tessék? – Kérdezte a lány mikor a barna hajú fiú kirántotta a gondolat menetéből.
– Vee~ Nagyon sajnálom, ne bánts! – Bújt Német mögé.
– Én sajnálom, csak egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. – Mentegetőzőt a lány.
– Mi lenni veled?- – Kérdezte Kína.
– Igazán semmi. – Mondta nevelőjének, majd Felihez fordult. – Bocsánat, de megismételnéd a neved? Kicsit elkalandoztam.
– Vee~ Ez velem is előszokott fordulni. – Mosolyodott el Olasz. – A nevem Olaszország és Japán szövetségese voltam a háború idején és még most is barátok vagyunk.
– Engem Taiwannak hívnak. Köszönöm, hogy gondját viselted Japánnak. – Hajolt meg.
– Vee~ Ez nem igaz! Inkább ő viselte az én gondomat.
– Pedig én is sokat tanultam Olaszország-kuntól. – Szólt közbe a beszélgetésbe Kiku.
– Japán. – A kis olasz srác szeme könnybe lábadt és boldogan ugrott az említett nyakába.
Amíg a többiek elvoltak, addig egy magas, izmos, szőke férfilépet a lány elé.
– Németország vagyok. – Hajolt meg, ahogy az ázsiaiaknál szokás. – Örülök a találkozásnak.
– Taiwan vagyok és részemről a szerencse. – Hajolt meg a lány is.
Mei örült, hogy az, akit szeret, olyan emberekkel volt körülvéve az elmúlt években, akikben megbízik és mosolyt tudnak csalni az arcára. Minden kellemes volt addig, amíg egy barna hajú, jól fésült, kifinomult tartású férfi be nem lépet a terembe.
Vonásai tiszták voltak, arcán egy kis anyajegy díszelgett, járása nemes volt. A lány úgy érezte, hogy még sosem látott ilyen szép embert. Leszámítva persze Kikut. A férfi nyomában egy kis gyerek volt, akinek fehér haja volt. A haját két copfba összefonta, de még így is nagyon hosszú volt. Fején piros svájci sapka pihent. Az ő arcán is volt egy anyajegy. Csíkos inget viselt, amire egy fehér mellényt húzott. Lila buggyos sort volt rajta és barnás térdzokni, lábán pedig egy bakancs, csizma ötvözetű lábbeli. Nagyon aranyos volt és Taiwan úgy érezte, hogy legszívesebben magához ölelné. A többiek viszont nem voltak úgy elragadtatva az idegentől. Kiku és a két barátja furcsán néztek rá, majd odafordult a magyar lány felé. A mellette ülő férfi szemeiből dühöt, megvetést és ölni akarást vett ki, míg a lányéból félelmet, aggodalmat és mérhetetlen nagy szomorúságot.
Magyar szeme kikerekedett, ahogy meglátta a terembe belépő Ausztriát, nyomában a kis Kugelmugellel. Bár egész ott tartozódása során összesen háromszor találkozott a fiúval, mégis tisztán emlékezett rá. Amikor először találkozott vele éppen beszélgetett Ausztria úrral a függetlenségét illetően. A másodiknál az adókon veszekedtek. A harmadiknál pedig eljött elbúcsúzni, amikor elhagyta a kastélyt. Beszélgetni se beszélgettek sokat, de azoknál a kevés pillanatoknál nagyon aranyos gyereknek bizonyult, és amikor a művészetről beszélt az arca szinte felragyogott.
Az arisztokrata egyenletes léptekkel oda sétált Gil és Eliza mellé. Szigorúan lenézet a poroszra.
– Már elnézést, de az az én helyem. – Hangjában észrevehető volt a felsőbbrendűség tudata.
– És akkor mi van?! – Gilbert hangjában pedig a megvetés.
– Itt mindenkinek meg van a saját helye, te pedig Obaka-san az enyémet foglalod el.
– Ezt mond annak, akit érdekel.
– Akkor mondom Magyarországnak. – Fordult a lány felé. – Ugyebár ez az én helyem? – A lány bólintott. – Akkor megtennéd, hogy rászólsz erre a modortalan alakra?
– Hogy van képed bármit is kérni tőle, amikor te vo…
– Poroszország, megtennéd, hogy visszamész a saját helyedre?! – Szakította félbe a lány a fiút.
Gilbert nem hitt a fülének, Erzsi annak a rohadéknak a pártjára állt aki elárulta. Ez neki túl sok volt. Olyan erővel állt föl, hogy a szék, amin ült hátra dőlt. Egy utolsó megvető pillantást küldött a férfi felé, a lánynak meg egy csalódott pillantást, majd elsétált.
Erzsébet szíve összeszorult, amikor az albínó ránézett. Arcát gyorsan elfordította és inkább a talajt kezdte el pásztázni szemeivel.
– Milyen egy barbár alak. – Mondta Ausztria, mikor a férfi már odébb sétált. – Maga nem így gondolja drága Magyarország?
– De igen. – Hangjában jól észrevehető volt a bizonytalanság és a szomorúság.
– A művész nem boldog, ha a múzsája sem az. –Mondta Kugelmugel.
A kisfiú legtöbbször rébuszokban beszélt, ezért kissé nehéz volt megérteni a szavait. De azért annyi még a lánynak is leesett, hogy róla és Gilről volt szó.
– Tudom, de néha a művész megzavarodik, és nem tudja ki is az igazi múzsája.
– Ez igaz. – Vélekedett a fiú. – Csak ne legyen túl késő.
Kugelmugel helyet foglalt Ausztria mellett és elővette a vázlatfüzettét, majd firkálgatni kezdett.
– Fogalmam sincs, hogy mire gondol ez a gyerek. – Állapította meg Ausztria.
Magyar már épp hozzászólt volna, amikor Amerika hangja beárasztotta az egész termet.
– Rendben, mivel tíz óra elmúlt, ezért a szokásos világtalálkozót megnyitom! – Kiabált túl mindenkit. – Szerintem mindenki megérkezett, aki elküldte a visszajelzését!
– Túl hangos vagy idióta! – Kiáltott rá Anglia.
– Befognád végre tökmag?! – Ripakodott rá Skócia. – Ne légy elszállva magadtól!
– Egyetértek Skóciával. – Mondta Franciaország.
– Miért veszekszik mindenki? – Kérdezte angyali mosollyal Oroszország.
Lassan kialakult a szokásos káosz, amihez már hozzá voltak szokva. Az egyetlen dolog, aminek sikerült megtörnie a csendet az az ajtó kinyitása és annak a hangja, ahogy belecsapódik a falba. Mindenki a hang irányába kapta fejét. Az ajtóban egy barna hajú férfi állt, akinek vörös szemei voltak, hosszú fekete kabátot viselt, rajta egy vörös brossal és fején egy fekete-piros kalap volt.
– Románia! – Kiáltott fel boldogan Bulgária, majd oda sietett a barátjához.
– Bocs a késésért, de a legjobbak mindig stílusosan késnek.
– Te mindig olyan menő vagy Románia. – Tette a kézét barátja vállára Bulgária.
A két barát nevetésben tört ki, de hangjuk hamar elhallgatott, amikor egy szőke srác bukkant fel mögöttük.
– Még mindig olyan kibaszottúl nagy a pofád, mondták már? – Lengyelország hangja tele volt haraggal.
– Nahát, nahát, csak nem a buzi gyerek. – Fintorgott Románia.
– Hogy mit mondtál?!
– Nézzétek, mindjárt felpofoz a kézitáskájával! – Röhögte a kalapos.
Lengyel keze ökölbe szorult és minden porcikája remegett. Nem elég, hogy nyilvánosan megszégyenítik, de azt sem felejtette el, amit Erzsivel tett. Már éppen lekevert volna egy hatalmasat, amikor Tibet megragadta a kezét.
– Sokkal jobb a békesség. – Mondta egy lágy mosollyal az arcán.
– Jól vagy Lengyelország? – Kérdezte aggodalmasan Litvánia, aki időközben oda sétált barátjához.
– Jah.
– Szerintem mindenki üljön le a helyére és nyugodjon meg. Buddha, majd megnyugtatja a lelketeket. – Tibet megragadta Lengyel kezét és elhúzta a román és bulgár férfitől.
– Nem éri meg. – Suttogta és fejével Magyarország felé bökött.
A lány aggodalmasan állt az asztala mögött. Lengyel, hogy megnyugtassa egy vidám mosolyt küldött felé.
Magyar megnyugodott, amikor Lengyel, Litvánia és Tibet leültek a helyükre. De az csöppet sem tetszett neki, hogy a másik kettő pont mellette foglal helyet. Románia amint helyet foglalt, rögtön villantott egy mosolyt a lány felé. Agyarai tisztán látszódtak, amitől Magyart kirázta a hideg.
– Most, hogy minden rendben, akkor kezdhetnénk a Mikroállamok bemutatásával. – Mosolygott továbbra is Amerika. – Mert ez az első alkalom, hogy ők is részt vehetnek a gyűlésen. Nos mivel látom, hogy nincs önként jelentkező, ezért én kezdeném. Ő itt Molossia. – Mutatott a mellette ülő napszemüveges fazonra. – Köszönj nekik.
– Csá. – Mondta kurtán.
– Nos akkor legyen a következő…. Iggy! – Mutatott a bozontos szemöldökű szőkére.
– Nekem három Mikronemzetem van. Az egyiket már szerintem mindenki ismeri. Ő Seeland, mellette a lány Wy és ez a magas úriember Hutt River.
– Sziasztok én vagyok Seeland és van egy mamám és egy papám. Ők Finnország és Svédország. És egyszer egy hatalmas ország leszek. – Lelkesedett be a kis szőke fiú.
– Hello a nevem Wy és egy Mikronemzet vagyok Ausztriában. Szeretek festeni és szeretem testvéreimet meg a virágokat.
– Én Hutt River vagyok, szerintem az udvariasság nagyon fontos és mindennél jobban szeretem a kishúgomat Wy-t. Ami azt jelenti, hogy bárki, aki hozzá mer érni, annak szép úriemberes módon szétlövöm a fejét.
– Oké, azt hiszem, hogy ebből elég! – Állította le őket Anglia.
– Pedig én tényleg élveztem a beszámolójukat. – Nyafogott Amerika. – De akkor legyen a következő a két olasz.
– Vee~ Nos nekünk van egy öcsénk meg egy húgunk. Az egyikük nem Mikronemzet, de nem nagyon szokott eljárni ezért elhoztuk. Mutatkozz be szépen sorella.
– Vatikán vagyok és haza akarok menni. – Mondta a barna hajú kislány.
– Mit képzelsz te kis béka?! – Ripakodott rá Lovi.
– Fratello a pokolba fogsz jutni. – Mondta nyugodtan Vatikán.
– Vee~ Ne veszekedjetek.
– Inkább mutassatok be engem. – Mondta a világosbarna hajú fiú, aki Vatikán mellett ült.
– Tényleg, ő itt Seborga! A mi édes öcsiként.
– Ciao, Seborga vagyok és szeretem a csinos lányokat, valamint a pastát és a tomatot és a testvéreimet. Valamint van egy olyan személy, aki nagyon fontos nekem.
Magyarország egy kissé meglepődött, mindegyik olasznak volt egy kiálló kunkori tincse. Olyan volt, mint valami családi végjegy.
– Akkor legyen a kövi…. Svédország!
– Hmm. – Mondta félelmetes tekintettel a svéd. – Ladonia. – Mutatta be a kis vöröskét.
– Köszi az érdekes bevezetést. – Gúnyolódott a srác. – Ladonia vagyok és van egy fogadott öcsém, Seeland. És 'asszem ennyi.
– Törökország te jössz.
– De én egy elfogadott állam vagyok és idáig mindig itt voltam. – Magyarázta Török Köztársaság és Észak-Ciprus.
– Ez igaz! Akkor már csak Ausztria maradt.
– Ő itt Kugelmugel. – Látszott Ausztrián, hogy nem nagyon van oda az ötletért, hogy bemutassa a kis fiút.
– Szerintem minden művészet és minden egy hatalmas vászon.
– Hát ez érdekes volt. – Örvendezett Amerika. – És most térjünk át a világ problémákra.
Magyarország innentől kezdve nem figyelt. Minden évben ugyan az történik. Amerika előadja a hülyeségeit, majd Németország átveszi a vezetést. Sikerül lezajlania egy rendes találkozónak, kiosztják a díjakat, majd jön a buli. Semmi szükség nincs a lány figyelmére.
És a lánynak igaza volt. Hatalmas vita alakult ki, aminek a vége az lett, hogy Németé lett a vezetői poszt. Most következtek a díjak kiosztásai. Ennél szintén nem figyelt a lány. Nem igen szokott kapni semmit, persze volt már rá példa, de a többiek mindig lekörözték. Ezért is érte nagy meglepetésként, amikor Ludwig Kimondta a nevét.
– Az UNESCO idén úgy döntött, hogy kulturális díjat adományoz Magyarországnak. Ezt a díjat a Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrája miatt kapja.
Erzsébet kissé kábán állt fel, hogy átvegye az oklevelet. Nagyon boldog volt a kitüntetés miatt.
– Gratulálok, megérdemelted. – Mondta Lud miközben átadta a bekeretezett okmányt.
– Köszönöm. – Vette át a díjat Magyar.
Nagyon boldogan ült le a helyére, arcáról sugárzott a boldogság. De ez hamar megszűnt mikor egy kezet érzett a jobb combján.
– Elintézem, hogy még ennél is boldogabb légy. – Suttogta Románia.
Kezei a lány combjait simogatták és egyre feljebb ment a derekára. Székét közelebb húzta a lányéhoz, olyan távolságba, hogy nyelvével könnyedén végigsimította a lány nyakát és fülét. Magyar arca kipirult és elengedett egy apró nyögést. Szerencsére mindenki Ludwigot figyelte és nem vették őket észre, vagy talán pont a szerencsétlenségére. Ugyanis ez a vörös szeműnek is feltűnt, így még bátrabban közeledett a lány felé.
Erzsébet lassan nyúlt be a ruhája alá, hogy a vámpír azt ne vegye észre. Miután ez sikerült, gyorsan felpattan és pisztolyát a férfi fejéhez szorította, ezzel sikeresen magára vonva a többi ország figyelmét. Viszont Románia sem volt tétlen, ő is hozott fegyvert és azt most Olaszország felé fordította.
– Ha te meghúzod, akkor a kis védencet egy golyót kap a szeme közé.
Nem kellet sok idő, hogy elszabaduljon a káosz. Romano és Spanyolország is fegyvert rántott és nem sokára mindenki.
– Hát senki sem tatja be a szabályokat?! – Üvöltötte Németország, mire testvére egy tőrt és egy pisztolyt húzott elő ruhájából és az asztalra helyezte.
– Úgy bizony West, senki sem.
– Már te is Bruder. – Csüggedt el Lud.
– Cöh. – Hallatszott Svájc hangja.
A feszültség nagy volt a teremben és a magyar nem tudta, hogy mit kéne csinálnia. A helyzetet Poroszország mentette meg.
– Ebből tényleg elég! – Kiabálta. – Én helyet cserélek Magyarországgal és mindenki szépen lenyugszik! Rendben?!
A többiek helyeslően bólintottak. Mikor Erzsi és Gil elhaladtak egymás mellett a lány egy apró köszöntetett súgót neki, de a férfi nem adta jelét, hogy észrevette volna.
A gyűlés további része nyugodtan telt.
– Akkor most eljött az idő, hogy csapjunk egy fergeteges PARTYYYY-t! – Éljenzett Amerika. – Idén úgy döntöttünk, hogy két testvérpárnak kell énekelni. Tudom, hogy nehéz lesz felülmúlni az én song-omat, de azért sok sikert. Akkor az egyik csapat Fehéroroszország és nővére Ukrajna!
– Én bátyussal akarok énekelni. – Panaszkodott Fehéroroszország.
– Ez van hölgyeim. – Kacsintott Franciaország.
– Meg akarsz halni? – Kérdezett vissza a hosszú világos szőke hajú lány.
– És a másik group Németország és bátyja Poroszország!
– Hogy mi?! – Nézett nagyot Ludwig.
– Hogy én? – Nézet nagyot a nagymellű nő.
– Ugyan West, jó móka lesz! – Lelkesedett fel Porosz.
– Akkor egy óra múlva mindenki legyen a bálteremben! – Köszönt el Amerika.
Mindenki lassan elhagyta a termet.
Poroszország megragadta Magyar kezét és bevonszolta az egyik szobába.
– Mégis mi volt ez?! – Kérdezte dühösen.
– Micsoda? – Kérdezett vissza, de nem mert a férfi szemébe nézni.
– Nem hiszem, hogy csak úgy fegyvert rántottál volna arra a seggfejre, ha nem lenne rá nyomos okod. Persze én sem kedvelem, de te különb vagy nálam, neked van önkontrollod.
– T…. tényleg ne…. nem volt se…. semmi. – Szipogta a lány, mire a férfi szorosan magához ölelte.
– Ha tényleg nem volt semmi, akkor miért sírsz? – Bözsi megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem szeretne most erről beszélni.
– Értem, de ha majd el szeretnéd mondani valakinek, akkor hozzám bármikor jöhetsz. Rendben meine Liebe?
– I…. igen.
Egy ideig még így maradtak, majd a lány kitört az albínó szorításából.
– Mit jelent az, hogy meine Liebe?
– Még nem hallottad? – Nézet tágra nyílt szemekkel Porosz.
– Nem.
– Akkor, majd a jövőben elmondom, de nem most. Most inkább mennyünk a buliba. Rendben?
– Oké.
Amikor megérkeztek, már mindenki ott volt. És volt, aki már nem egy kicsit túl jól érezte magát.
– Anko túl sokat ittál. – Vette el a sört a férfi kezéből Norvégia.
– Ugyan Nor, inkább te is igyál velem.
– Mama, én is ihatok alkoholt? – Kérdezte Seeland.
– Még mit nem!
– De Ladonia akkor miért ihat?
– Hogy mi?! – Finn akkor vette észre, hogy a fiatal fiú együtt vedeli a sört Svédországgal.
– Su-san, mégis mit csinálsz?
– Hmm? Iszok.
– De hogy adhatsz Landinak is?
– Nyugi mama. – Legyintett a vörös. – Ez alkoholmentes.
– Tényleg? – Vonta fel a szemöldökét a télapó.
– Igen.
– Akkor kaphatok belőle?
– Tudod, ebből elég kevés van és mindenkinek kell belőle és…
– Mit csinálsz Finnország? – Kérdezte Magyar, amikor közelebb értek.
Mondanom sem kell, hogy ez egy remek lehetőség volt Landoniának, hogy elszökjön.
– Fenébe, meglépet.
– Hagyd, hagy igyon.
– De Magyarország, ő még csak egy gyerek.
– Mintha mi nem ittunk volna gyerekként. – Szólt közbe Porosz.
– Igazatok van, lazítanom kéne egy kicsit.
Porosz épp helyeselt volna, amikor Amerika beleszólt a mikrofonba.
– Akkor a kérném a két team-t, hogy jöjjenek fel.
– Akkor én most megyek. – Mosolyogta Porosz és elindult a színpad felé.
Mikor Ukrajna és húga elkezdtek énekelni Finn odaszólt a lánynak.
– Ő sokkal jobb, mint a másik.
– Ezt, hogy érted?
– Poroszország jobb választás, mint Ausztria. Ő többet tud neked adni.
– Kérlek ne gyere már te is ezzel. – Forgatta a szemét Bözsi. – Tőled nem szeretnék szerelmi tanácsokat kapni.
– Miért? – Kérdezte sértődötten a finn.
– Mert, te nem vagy képes bevallani az érzelmeidet saját magadnak.
– Ezt te nem tudhatod. – Mosolyodott el a fiú.
– Csak nem? – Tágultak ki a lány pupillái.
– De igen.
– És mikor?
– Körülbelül hét éve. Jól titkoljuk mi?
– Annyira örülök nektek! – Ölelte át a magyar Finnországot.
– Remélem te is hamar rájössz. – Suttogta, majd elindult Svédország és a többi északi felé.
Erzsi iszogatott és sétálgatott. Néha beszélgetésbe kezdett más országokkal és hallhatta Ludwig és Gilbert énekét, Gilbird vokáljával a háttérben. Aztán meghallotta Lengyelország hangját a mikrofonban.
– Figyelem, mindenki! Szelettel várok mindenkit az újévi bálomon. Olyan lesz, mint a régi időkben. A férfiak a díszkatonai egyenruhájukban, míg a hölgyek a szebbnél szebb estélyikben lesznek.
– Ez egy remek ötlet! – Nevette Amerika.
– Nekem is tetszik. – Hallatszott Románia hangja.
Mindenki a kérdéses férfi felé fordult, nem volt szokványos, hogy egyetértsen Lengyellel.
– Mégis mire készülsz? – Sziszegte a lengyel.
– Nos, mi lenne, ha mindenki felfedné az igazi nevét a bálon, ha már úgy is béke van. Ezzel megerősíthetnénk a bizalmat.
Mindenki sugdolózni kezdett a teremben. Nem tudták, hogy mit kellene mondaniuk, hisz ez egy olyan dolog volt, amit csak a legbizalmasabb személyek tudtak róla.
– Megörültél?! – Kiáltotta hirtelen Kuba. – Nincs kedvem felfedi a valódi nevemet egy csapat idióta előtt.
– Pedig szerintem ez egy remek ötlet! – Minden szem Amerikára szegeződött. – Most gondoljatok bele, olyan tárgyilagos, hogy országoknak hívjuk egymást, persze tudom, hogy azok vagyunk. De mégis, ez teljesen más lenne.
– Most, hogy így megfogalmaztad, nekem is tetszik ez az ötlet. – Mondta Seychelle szigetek.
– Nekem is tetszik. – Suttogta Kanada, de senki sem hallotta meg.
– Végül is ez is csak szerelem.
Végül az országok Románia ötlete mellett döntöttek, ezzel nem kis fejfájást okozva Lengyelnek.
Az idő további részében mindenkinek jó kedve volt, persze Dánia, Poroszország, Anglia, Franciaország és Spanyolország már rég túl voltak a józan ész határain. Ilyen vidáman telt el a buli maradék része. Természetesen máshogy nem is telhetett volna el, öt ilyen részeg fickók társaságában. Majd lassan elérkezett a party vége. Mivel 24.-e volt ezért már mindenki haza szeretet volna utazni és a családjával ünnepelni a karácsonyt. Lengyelország próbálta meggyőzni a lányt, hogy töltse vele és Litvániával az ünnepet, de semmi kép sem szeretett volna zavarni és mikor már elbúcsúzott mindenkitől, elment, hogy kijelentkezzen a hotelből.
– Már is mész? – Kérdezte Gilbert, amikor összefutott a lánnyal a reptéren.
– Igen. – Mondta kissé szomorúan. – Gondolom Ludwiggal, már ti is várjátok a Szentestét.
– Ez csak természetes, de sajna most már nem mondhatom azt Westnek, hagy a Weihnachtoman hozza az ajándékokat, pedig kiskorában mennyire várta, hogy megérkezzen a vén szakállas. – Sóhajtott Gil.
– Egyszer mindenki felnő. – Kuncogta a lány. – Kár, hogy nekünk nem adatott meg az az öröm, hogy gyerekek ként viselkedjünk. – Érezni lehetett a szomorúságot a lány hangjában, amitől Gilbertnek összeszorult a szíve.
– De ezért nekünk is voltak gyerekes pillanataink, amiket sosem felejtünk el. Nem igaz?
– De igen.
– Lehet egy kérdésem? – Nézet komolyan az albínó.
– Igen?
– Kivel töltöd a karácsonyt?
Erzsit meglepte a kérdés, ezért egy ideig habozott, majd vett egy mély levegőt.
– Egy számomra nagyon fontos személlyel.
– Ismerem?
– Nem, őt senki sem ismeri és senki sem emlékszik rá, de nekem még is ő legfontosabb.
– Akkor, gondolom nem szeretnéd velem és Westtel tölteni az ünnepet.
– Sajnálom. – Mondta szomorúan.
Poroszország vett egy mély lélegzettet, majd nyomott egy csókot a lány arcára.
– Boldog karácsonyt meine Liebe. – Mondta, majd elindult a saját gépéhez.
Erzsébet egész úton a férfi cselekedetén gondolkodott. Nem értette, hogy mit gondol róla vagy, hogy mit jelent az a „meine Liebe”, de nem most volt annak az ideje, hogy ezen töprengjen. A taxi csikorogva állt meg a szabadságszobornál. Azóta nem volt itt, amióta Gilbert meg nem látogatta. Kezében egy csokor bükkönnyel indult útnak. Felmászott arra a kőkerítésre, ahol akkor állt. Szemeiben könnyek gyűltek össze, ahogy a fővárosa fényeit nézte. Szíve összeszorult, ahogy megjelent előtte egy magas és izmos testalkatú férfi. Hosszú barnás szőke haja copfba volt fogva, arcát pár napos borosta díszítette. Szemei a lányéval voltak megegyezők, szája mosolyra húzódott. Ruházata a honfoglaló magyarokéhoz hasonlított, oldalán a tarsolylemezzel. Lábán hosszú csizma volt és kezeit Magyar felé tartotta. Erzsi is kinyújtotta a kezeit, de tudta, hogy nem érheti el. A férfi, akit mérhetetlenül szeretet már nincs mellette. A szél kifújta kezeiből a csokrot és elrepítette messze a virágokat. A férfi alakja egyre homályosabb lett, ahogy leestek az első hópelyhek, de még mindig mosolygott. Végül a virágok eltűntek a látótérből és a vitéz sem állt már Erzsébet előtt. Nem maradt semmi, csak a fehérség és a sós könnyek, melyek teljesen elfedték a lány arcát. Nem bírta tovább és összerogyott a szűz hóban. Egyetlen egy szót ismételgetve.
– Testvérem.
Magyarázat: Ami dőlt betűvel van írva azok magyar szavak, tehát Poroszország ott magyarul beszél.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
