Japán kómásan ébredt. Keveset aludt és a tatamitól fájt a háta. Lassan nyújtózkodott és szépen fokozatosan felébredt. Először megvizsgálta a körülötte lévő dolgokat és észrevette, hogy minden a helyén van, valamint egyetlen családtagja sincs a közelben. Túl nagy volt a csend, szinte már nyomasztó, de végül is hozzá szokott a nagy ház ürességéhez.
– Szóval csak álmodtam. – Mondta alig hallhatóan, miközben arcát tenyerébe temette és hagyott elszökni egy könnycseppet.
– Mit álmodtál? – lépet be az ajtón Taiwan és mögötte a többiek.
– Ti hogyhogy itt vagytok? – Nézet rájuk kérdőn Kiku.
– Mi tölteni itt éjszakát részegen és előbb felébredni, mint te, ezért mi csinálni reggelit aru.
A ház tulaja még mindig értetlenül nézte az előtte állókat.
– Ugyan már big beuladeo, jobban is örülhetnél nekünk. – Jegyezte meg Korea.
– Jah. – Mondta nemes egyszerűséggel Hong Kong.
Japán végre megértette, hogy nem álmodott. Annyi idő után végre sikerült kibékülnie a családjával. És ugyan nagyon szerette Németországot és Olaszországot, de mindig is féltékenyen figyelte, ahogy a testvéreikkel szórakoztak és ilyenkor mindig egy kellemetlen ürességet érzett a mellkasában. Az a hely fájt neki ahonnan kitépődött ez az öt ember. Már tényleg nagyon várta, hogy elmesélhesse örömét a barátainak.
– Köszönöm. – Mosolyogta lágyan, amire Mei elpirult.
Többiek is vissza mosolyogtak, kivéve Hong Kongot, de ez nem azért volt, mert még mindig haragudott rá, na jó, talán egy kicsit, de az arca amúgy is mindig ilyen volt. Érzelem mentes. Akár csak Norvégiáé.
– Akkor szívesen megkóstolnám a reggelit amit készítettetek. – Igazította el ruháját a fekete szemű.
– Azt már megettük. – Mondta kurtán Li.
– Hogy mi? – Nézet értetlenkedve Kiku.
– Komolyan azt képzelted, hogy reggelit csinálnánk neked? – Kacagta Yong Soo. – Azt mondtuk, hogy olyanok leszünk, mint régen. És mi régen sem csináltunk neked soha reggelit, sem ebédet, sem pedig vacsorát, ha éhes vagy akkor csinálj magadnak.
– Furcsának is találtam, hogy ilyesmit tettetek.
Mivel Japán túlságosan is nyúzottnak találta magát, ezért egyszerűen kinyitotta a hűtőt és a legeldugottabb fiókjából kivett egy dobozt, amiben tíz darab onigiri volt. És szép lassan elkezdte enni, nyúlt volna a másodikért is amikor meglátta Korea nyáltól csöpögő száját.
– Ti is kértek? – Tette fel a kérdést sóhajtva, amire nem kapott szóbeli választ, hanem mindenki el vett egyet a dobozból.
– Te még mindig nagyon jól csinálni étel aru.
– Tényleg nagyon finom ez a makrélás onigiri. – Nyamnyogta Taiwan.
– Finom. – Jegyezte meg a legfiatalabbik.
Kiku megint elpirult. Tényleg nem való neki ez a dicsérgetősdi. Idővel elfogytak a rizsgombócok és Japán fölállt, hogy elmosogasson. A langyos víz kellemesen csurgott végig a férfi kezein. Bár Mei felajánlotta, hogy megcsinálja helyette, a nagyobbik szigetország visszautasította a szívességét, azzal az indokkal, hogy ez csak egyetlen doboz és amúgy is szeret házimunkát végezni. Viszont megkérte, hogy készítsen egy kis teát mindenkinek, mert már nagyon rég nem ízlelhette meg a lány édes italának az ízét. Mikor minden kész volt, a japán is csatlakozott a társasághoz, olyan kellemesen beszélgettek, mintha nem 107 éve lenne annak, hogy mindent tönkre tett. Kellemes melegséget árasztott a társaság. A boldog történet meséléseket egyedül a már megint megszólaló Japán Himnusz zavarta meg.
– Te milyen egy egoista vagy hyeongje. – Jegyezte meg Korea, amint meghallotta a csengőhangot.
– Ezt a dalt a népem írta nekem ezért nagyon szeretem. – Mondta, majd felvette a telefont. – Hai?
A vonal másik végén Poroszország volt.
– Hallo Japán! – Üvöltötte bele a telefonba Gilbert, amitől a férfi dobhártyája kis híján kiszakadt. – Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e. Tegnap nagyon sietősen távoztál és azóta nem is jelentkeztél. Kezdtünk egy kicsit aggódni miattad.
– Sajnálom, hogy gondot okoztam. – Kért elnézést a férfi. – De ne aggódjon, nincs semmi probléma, sőt pont ellenkezőleg. Rég éreztem magamat ilyen boldognak.
– Értem, ennek nagyon örülök. És siess vissza amint lehet. Erzsébet hagyott itt neked egy kisebb csomagot, azt mondta, hogy valami samano vagy somono vagy…
– Spamano? – Kérdeztet rá.
– Igen! – Kiáltott fel Gil. – Megtiltotta, hogy kinyissam és West is állandóan felügyel, engem meg majd megesz ez a kibaszot kíváncsiság, 'szal siess és mond meg mi van benne vagy inkább mutasd meg! Igen, azt hiszem ez jobb ötlet! Tárd fel fenségességemnek a csomag titkai! Kesesesesese!
– Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne. – Húzta el a száját.
– Warum?
– Mert ami a tartalmát illeti, egyáltalán nem az ön ízlése.
– Ugyan már! Megbirkózok vele, ha valami olyan van benne, ami esetleg nem illene csodás személyemhez.
– Ön tudja. – Sóhajtotta megadóan az ázsiai.
– Ez a beszéd! Most viszont le kell tennem, mert Westték mindjárt eltörik a TV-t, meg még pár dolgot. Freilos!
– Sayōnara! – Mondta, majd letette a telefont.
– Gondok? – Kérdezte aggódó szemekkel a barna hajú lány.
– Semmi komoly, csak Magyarország-san hagyott nekem egy csomagot és ezért Poroszország-san felhívott.
– Magyarország? – Kérdezte a Mei.
– Hai, ő egy Európai ország.
– Én emlékezni rá. – Mondta Kína. – Ő okozni Éguónak sok gondot szovjetunió idején aru.
– Én is éltem Európában, de nem emlékszem rá. – Mondta Li.
– Azért mert Anglia-sannak nem volt köze Magyarország-sanhoz.
– Nekem tetszik ez a csávó, nem mindenki mer szembe nézni azzal a sálas fazonnal. – Nevette a női nemzet.
– Nem, nem. Te élni tévedésben. Xiōngyálì lenni erős akaratú nő aru.
– Nő? – Nézet kitágult pupillákkal a kis szigetország.
– Hai, Magyarország-san egy remek harcos, akit a történelem során többször is eltiportak, de mindig talpra állt és most egy független nemzet, tisztelem is ezért.
„Független nemzet” ezek a szavak csengtek a lány fejében. Ő sosem volt se erős, se jó harcos, de még függetlensége sem volt igazán a történelem során. Ráadásul Kiku felfigyelt rá, ami miatt a lányban a féltékenység szikrája hirtelen fellobbant, de ezt nem mutatta ki.
– Akkor vissza mész Európába? – Kérdezte Yong Soo.
Japán bólintott, majd elindult, hogy felvegye szokásos fehér egyenruháját.
– Nem érteni titeket, hisz már mind látni Xiōngyálìt a világkonferencián aru.
– Igazából én sosem figyelek oda, csak játszok a mobilomon. – Nevette Korea.
– Én sem szoktam figyelni, ahogy Mei sem.
– Ayaa~ Ti tényleg lenni nemzetek aru?
Míg a kis család megbeszélte ezt a témát, addig Japán átöltözött és indulásra kész volt.
– Nagyon sajnálom, de most mennem kell.
– Nem lenni semmi gond aru.
– Mivel mind a repülőtérre megyünk, gondolom nincs akadálya, hogy ezt a rövidke utat együtt tegyük meg.
Taiwan hangulata egész úton borús volt. Nem akart bele gondolni abba, hogy Kiku esetleg bele szeret abba az Európai országba. Nem, azt nem élné túl. Ő volt az, aki annyi mindenen ment keresztül a japánért és nem a másik. Szerette, félt tőle, aggódott miatta, gyűlölte, majd megint szerette. Nem tudta, hogy ki az a lány, de abban biztos volt, hogy az élete sokkal egyszerűbb, mint az övé. Mivel erős nemzet, ezért nem szenvedhetett annyit egész életében, mint Taiwan egyetlen órájában.
A lány fejében ilyen gondolatok kavarogtak, amikor az autó megállt és az ablakon keresztül megpillantotta a Tokyoi Repülőteret. Szép lassan sétáltak a turisták között, amikor Kiku hirtelen megállt.
– Az én magángépem erre van. – Intet fejével egy hosszú folyosó irányába. – Ha szeretnétek egy kitérővel mindenkit haza vihetek.
A lány már épp boldogan válaszolt volna, de Yao megelőzte.
– Ez nem szüksége, én is jönni saját gép és hazavinni gyerekeket aru.
Mei legszívesebben agyon csapta volna nevelőjét.
– Értem, akkor a világgyűlésen találkozunk. – Mondta, majd elindult a saját gépe irányába.
Yao vett egy mély lélegzetet, majd Koreával és Hong Konggal elindult az ellentéte irányba. A hosszú barna hajú ország nem követte őket, csak nézet abba az irányba, amerre a szerelme távozott.
– Wǒ mèimei láile! – Kiáltott utána Li.
– Megyek. – Mondta a lány, de még egy utolsó pillantást vettet a folyosóra, majd követte a többieket.
AJÁNLOM AZ OLDALT
