Japán helyet foglalt Kínával szemben. Elrendezte a papírokat, a pecsétet és a tollakat, majd felpillantott az előtte álló nemzetre.
– Kérem foglaljon helyet Kína-san.
– Te semmit sem változni aru. – Ült le az idősebbik ország.
– Minek köszönhetem a látogatását?
– Ugyan már Japán, nem kell nekem ilyen megszólítás aru.
– Akkor mégis, hogy szólítsam?
– Mint régen, a nevemen aru.
– Nem hiszem, hogy olyan bizalmas kapcsolatban lennénk, mint akkor. – Kiku arca nem változott azóta, mióta bejött a terembe, végig rezzenéstelen és hideg volt.
– Te lenni még mindig pimasz kölyök aru.
– Örülnék, ha nem nevezne kölyöknek. Az idő amikor egy család voltunk már elmúlt. Térjünk inkább át arra, hogy miért is van itt.
– Sétáljunk aru. – Mondta Kína, majd felállt és az asztalt megkerülve megragadta Japán kezét. – Mókás lenni majd aru.
– Hogy mi? – Japán nagyon meglepődött, de még sem ellenkezett.
Kína bevezette őt abba a szobába, ahol addig várt, amíg a ház tulaja meg nem érkezik és ahonnan át ment a tárgyaló terembe.
– Vetkőzni aru! – Parancsolt rá.
– Kína-san nem értem a szándékát, de nem fogok levetkőzni.
– Akkor én vetkőztetni téged aru! – Mondta és elkezdte kigombolni Kiku felsőét.
– Rendben, csak menj ki! – Adta meg magát a gesztusra a japán.
– Ott lenni széken aru, azt venni fel. Én addig várni kint aru. – És ezzel kimen a szobából.
Nem kellet sok idő és az ajtó kinyílt, majd kilépet Japán. Egy csőszárú nadrág, egy The GazettE-es póló és egy fekete és szürke kockás ing volt rajta.
– Most úgy nézni ki, mint a többi ember odakint aru. – Mosolyogta Kína. – Akkor venni fel kabátot és menni is aru.
– És ön Kína-san, nem öltözik át? – Nézet végig Japán a vendégén.
Az említett egy tradicionális elől kapcsolós zöld felsőt és egy fehér nadrágot viselt.
– Én nem lenni japán és így engem nem ismerni fel emberek. Ellentétben lenni veled, akit mindenki ismerni itt aru.
Nem akarta belátni, de a régi nevelőjének igaza volt. Akárhányszor kiment mindig megismerték és letámadták, de így talán nem fogják.
Ezután felvették a kabátjukat és kimentek. Először elmentek enni, majd sétáltak egyet a városban, felültek a metróra, megnézték a Tokyo Múzeumot. A császári palota látványa teljesen lenyűgözte Kínát, bár már járt ott párszor, de azt állította, hogy évről évre érdekesebb. De amit a legjobban szeretet az a Higashi Gyoen.
– Bár lenni tél, de ez a kert lenni még így is szép aru.
– Örülök, hogy tetszik önnek. De pontosan miért is jött? Már vagy öt órája bóklászunk és még mindig nem tudom az igazi szándékait.
– Nézni meg egész város fentről aru.
– Akkor ez esetben menjünk a Tokyo Toronyhoz.
– És én lenni éhes is aru.
– Van a közelben egy remek étterem.
– Bù, bù. Én szeretni azt az étel amit Rìběn készíteni.
– Akkor megnézzük a tornyot és utána csinálok önnek valami vacsorát. – Sóhajtotta megadóan Japán.
Mivel Japánnak nem volt nagy kedve metrózni, ezért fogott egy taxit és betessékelte a volt nevelőjét.
– Tōkyō tawāte kudasai. – Mondta sofőrnek.
Az út csöndesen telt, ami szokatlan is volt a japán férfinak. Azt hitte, hogy volt családtagja végig fogja dumálni az egész utat, de nem tette. Hirtelen az arckifejezése sokkal komolyabb lett. Utoljára akkor látta ilyennek, amikor a háborúban az volt a dolguk, hogy egymás halálát okozzák. Kína mindig megváltozik, amikor valami komoly dologról van szó. Például a háború sok szenvedést okoztak egymásnak és másoknak is. Vissza emlékezett arra, amikor arra kellet fegyvert szegeznie, akire a legkevésbé szeretett volna. Taiwanra. A lány sosem volt egy nagy harcos, olyan, mint Magyarország. Nem, tényleg nem. Ő sokkal törékenyebb és gyengédebb volt. Sosem értette igazán a háborút, olyan volt, mint egy tudatlan kisgyerek. Nem értette, hogy azok, akiket a legjobban szeret, miért okoznak egymásnak testi és lelki sebeket. Egészen addig, míg 1895-ben Japán le nem igázta. Még mindig emlékezett arra a borzalmas napra. Mindenhol romok és halottak, előtte fekszik a földön a síró Taiwan, kezében a katanája, amit vér fest vörösre. Arcát és ruháját szintén vér festi. Taiwan vére. Annak a vére, akit sosem szabadot volna bántania. Arca pedig rezdüléstelén. Ezek után haza vitte a palotába és együtt laktak. Nem, ez nem igaz. Borzalmas sorsa volt ott, mint fogoly. Az évek során rengeteget fogyott és a szemében sem éget már az a gyermekies öröm és báj. Megtapasztalta a háború keserűségét. Végül 1945-ben Kína elvette tőle vagy inkább megmentette. Emlékezet a haragra és a dühre, amit a férfi szemeiben látott akkor, amikor rá nézet. Taiwan szinte nem is élt, amikor megérkezett és Japán csak akkor értette meg, hogy még is mit csinált. Egy szörnyeteg volt. Később, amikor találkoztak a lány nem ugrott a nyakába és nem ölelgette úgy, mint a leigázása előtt. Amikor meglátta a férfi fekete szemeit, sírva fakadt és hozzábújt Kínához. Remegett a félelemtől. Azóta már többször is találkoztak, de a lány egyszer sem köszönt neki. Hong Kong egyenesen utálta azért, amit a testvérével tett. Korea meg, ő mindig is utálta őt, bár a mai napig azt mondja neki, hogy nagy testvér és mindig játszani akar vele. De ki tud kiigazodni rajta? Azt a gyereket nehezen lehet megérteni. És egyetlen egy dolog van, amiben nagyon komoly és az a húga. A gondolatmenetet Kína hangja törte meg.
– Megérkezni aru.
– Bocsánat elkalandoztam. – Rázta meg a fejét, majd kiszállt és kifizette a sofőrt.
Kína is kiszállt és megpillantotta a hatalmas TV tornyot.
– Ez lenni hatalmas aru! – Kiabálta.
– Tényleg, ön még nem is járt itt.
Kína nem válaszolt, csak nevetett, majd oda siettek a lifthez, ami egészen fölvitte őket a tetejére. Onnan az egész várost be lehetett látni és a látványt még az is fokozta, hogy a tél miatt hamarabb megy le a nap.
– A naplemenetel lenni csodálatos. Pont, mint mikor megtalálni téged a bambuszvölgyben aru.
– Milyen rég volt már.
– Bizony, de te még most is lenni szemtelen kölyök aru.
– Már mondtam, hogy ne szólítson kölyöknek.
– Még mindig lenni kíváncsi, hogy én miért jönni aru?
– Természetesen és remélem, hogy végre méltóztatik végre elárulni.
Kína szembe fordult Japánnal, így a szemébe tudott nézni. Arcán megint látható volt a komolyság, ami kissé megrémítette Japánt.
– Kiku, én szeretném, ha megint mi lenni olyan, mint egy család. Te, én, Li, Yong Soo és Mei aru.
– Taiwan-san? – Kapta fel a fejét Kiku. – Ő utál engem.
– Mei beszélni rólad állandóan és mondani, hogy nem felejteni el a történteket, de nem tudni utálni téged aru.
– De hisz szörnyűségeket tettem vele és önnel is! Akkor miért szeretne megbocsátani nekem? – Japán nem bírta tovább és sírva fakadt.
– Nem szabad ezt tenni magaddal aru. – Ölelte át Kína. – Mi csak tenni amit akkor gondolni helyesnek vagy parancsolni főnök aru.
– Kí…Kína-san. – Próbálta vissza fojtani könnyeit a szigetország.
– Én nem lenni Kína-san, nekem lenni nevem Wang Yao. Te szólítani engem így, buta kölyök aru.
Még egy darabig így maradtak, majd hirtelen a fekete szemű kitépte magát az ölelésből.
– Akármennyire is szeretném, hogy megint együtt legyünk, ez sajnos nem lehetséges.
– Miért aru?!
– Túl sok fájdalmat okoztam mindenkinek és félek, hogy csak megismételném a múltat. Szóval vissza kell utasítanom az ajánlatot. – Mondta könnyes szemmel.
– De én már mondani, hogy mi megbocsátani neked aru!
– Remélem azért még maradsz vacsorára Kína-san.
Yaoba késként vágtak ezek a szavak és neki is kicsordult a könnye.
– Én nem enni olyannal, aki utálni engem. Én visszamenni még ma családomhoz aru. – Mondta, majd elsétált Kiku mellet.
Miután a szigetország hazaért, fáradtan roskadt le a tatamira. Kapott még egy lehetőséget és elszúrta. Nem! Ennek így kellet történnie, nem hagyhatja, hogy a történelem megismételje önmagát. Nem, azt ő nem fogja hagyni! Mindenképp meg fogja akadályozni.
Lassan éjfél volt, ezért úgy döntött, hogy elmegy aludni. Viszont olyan hajnali négy körül dörömbölést hallott az ajtaján, ezért kiment, hogy megnézze mi lehet az. Ahogy kinyitotta az ajtót megpillantotta Hon Kongot.
– Hon Kong-s… – Nem tudta befejezni, mert egy hatalmas ütést kapott az arcába, amitől elterült a földön.
– Mi nem vagyunk elég jók?! – Kérdezte dühösen, miközben megragadta a földön fekvő Japánt.
– Nem erről van szó. – Mondta rekedtes hangon.
– Hanem miről?!
Már épp válaszolt volna, amikor meghallott egy ismerős hangot.
– Li, kérlek hagyd abba! – Kiáltotta Taiwan és futni kezdet a páros felé, Kína és Korea szorosan követték.
– De hisz kétszer is tönkre tett téged!
– Kétszer? – Nézet kérdőn Japán.
– Igen! Hát nem volt elég kétszer?
Amikor Kína és Korea közel értek, rögtön lefogták az ideges Hon Kongot. Taiwan meg oda sietett a földön fekvő Kikuhoz.
– Engedjetek el!
– Te nem lenni normális aru.
– Megörültél? Nem kéne így viselkedned Li! – Hordta le Korea.
– Már megbocsássanak, de mégis mi folyik itt? – Nézet rájuk kérdően a ház tulaja.
– Te tényleg lenni nagyon buta kölyök aru.
– Megkértem önt már ezerszer, hogy ne szólítson kölyöknek. – Kelt föl a földről Japán. – Ha már elfáradtak idáig, akkor igyanak kérem egy teát és nyugodjanak le.
– Hogy kérhetsz tőlünk ilyesmit?
– Nyugodj le Li! Szívesen elfogadjuk az ajánlatot. – Mondta a lány.
Japán megterítette a teázó asztalt és elkészítette az innivalókat. Egy ideig néma csöndben ültek. Li néha dühös pillantásokat küldött Kiku felé, de ő igyekezet tudomást sem venni róluk. Végül Yong Soo törte meg a csendet.
– Bocsesz a kupiért, csak Li kissé kiakadt, hogy megint megríkattad a nővérét.
– Nem értem, hogy hogyan tudtam volna megríkatni Taiwan-sant amikor nem is találkoztam vele.
– AYAAA! – Vágta homlokon magát Kína.
– Azzal sértetted meg, hogy visszautasítottad a családosdit. – Magyarázta el Hon Kong.
– De hisz a szándékom az volt, hogy ne okozzak több fájdalmat nektek. – Mondta halkan.
– Ne légy nevetséges! Ez mind a te önző magatartásod miatt van, mer félsz a közelünkben lenni! – Akadt ki Korea is.
– Mi mind akarni, hogy mi lenni újra család aru.
– Én is azt szeretném. – Mondta Mei. – Nem számít az ami a múltban történt, csak is a jelen számít. Ezzel nem azt mondom, hogy el lehet felejteni a múltat, csak nem kell ott élni.
Japán szemeibe újra könnyek szöktek.
– Akkor lehetnék én is a család része? – Kérdezte alig halhatóan.
– Természetesen. – Ölelte át őt Mei.
– Ezek meg mit csinálni előttünk aru?
– Ez nem volt szép hyeongje, még csak most békültetek ki.
– Legalább várjátok meg míg elmegyünk. És ne okoz több fájdalmat Meinek.
– Srácok ti…– A barna hajú lány teljesen elpirult és megszakította az ölelést.
Japán nevetésben tört ki, de közben folytak a könnyei is.
– Ez megörült. – Állapította meg Li.
– Olyan boldog vagyok! – Mondta Japán. – Olyan boldog vagyok, hogy újra egy család vagyunk.
– Te lenni buta kölyök, de szíved lenni helyén aru.
– Ez csak egyet jelenthet! – Kiáltott fel Yong Soo. – Igyunk amíg ki nem dőlünk.
Ezt követően a kis társaság tényleg addig ivott amíg ki nem feküdt. Egyedül a ház ura maradt józan, aki éppen takaróval fedte le a mélyen alvó családtagjait. Amikor a lányra terítette a meleg anyagot, észrevette, hogy az alvó szépség álmában megmarkolta kimonója ujját. Óvatosan lefejtette a lány kezét, majd lefeküdt mellé a földre és hosszasan nézte az alvó arcát.
– Kiku…– Motyogta álmában.
– Ne aggódj itt vagyok. – Suttogta. Majd megpuszilta a barna hajú homlokát, aki erre elmosolyodott, bár nem kelt fel.
Végül az egyetlen józant is elnyomta az álom.
AJÁNLOM AZ OLDALT
