Poroszország miután elköszönt mindenkitől, úgy döntött, hogy ki megy és elszív egy szál cigarettát. Nem szeretet volna senkit sem zavarni, ezért megpróbált minél csendesebben kisurranni a házból. Amikor kiért a hideg rögtön megcsapta az arcát, de nem zavarta, sőt még élvezte is. Eszébe jutottak azok az idők amikor testvérével egy hideg téli napon Oroszország területén felderítettek. Azon a napon remekül szórakoztak, még úgy is, hogy bármelyik pillanatban rájuk támadhatnak. Az volt a lényeg, hogy együtt tölthették a Szentestén, még ha a fronton is.
Porosz már épp vette volna elő az öngyújtóját és a cigis dobozát pulcsija zsebéből, amikor meghallotta a bejárati ajtó kattanását. Gyorsan megpördült a tengelye körül, hogy megnézhesse ki lehet az. Gyorsabban fordult meg minthogy az ajtó kinyílt volna, ezért egyből bele tudott nézni a lány puszta zöld szemébe. Annyira meglepődött, hogy nem tudott megszólalni, csak bámulta a lányt komor arckifejezéssel.
– Mit csinálsz ide kint? – Kérdezte egy hosszas bámészkodás után. – Csak nem követsz?
– Csak kíváncsi voltam, hogy mit csinálsz. – Vonta meg a vállát a lány.
– Tudod, aki kíváncsi az hamar megöregszik. – Mosolyodott el a férfi.
– Ez így van, az embereknél. De mi országok vagyunk, az idő nem igen fog rajtunk.
– Igaz, hisz én még ennyi év után is csodásan nézek ki! De rajtad már meglátszik az pár évszázad.
Erzsi először szép lassan becsukta az ajtót, hogy fel ne keltsen valakit, majd futni kezdet az albínó irányába. A férfinek sem kellet több inspiráció ahhoz, hogy menekülni kezdjen. Egy darabig még futottak, majd Porosz hallott egy puffanást, amivel együtt megszűntek a lány lépteinek hangja. Lassan hátra fordult és megpillantotta a földön fekvő lányt.
– De egy szerencsétlen vagy. – Guggolt le mellé a férfi.
– Nem kérdeztem a véleményedet rólam. – Jelentette ki Magyar, majd megpróbált felállni, ami sikertelennek bizonyult.
A tél beálltával sajna a fagy is megérkezett és ugyan hó még nem esett, de eső igen. És egy befagyott pocsolyát szépen kifogott Erzsébet. Viszont mielőtt még másodszorra is elesett volna, sikerült belekapaszkodnia Gilbertbe, így most már ketten feküdtek a földön. Bözsi és rajta Gilbo. A jelent olyan volt, mint egy klasszikus olasz filmben. A főhős beleszeret egy lányba, aki egy más ország szülötte és nem igazán kedveli, de az idő folyásával kezd érzelmeket táplálni a főhős iránt, majd egy hideg téli napon elcsúsznak és elcsattan az első csók. Ez a jelenet is lehetett volna olyan, de nem ezzel a párossal.
A magyar olyan erővel rúgta le magáról a Poroszt, hogy az a hasát fogva eset az ellentétes irányba.
– Ez fájt, te idióta!
– Kellet neked rám tehénkedned.
– Mi? Pont te voltál az aki magához húzott!
– Csak szeretnéd!
„Igen, tényleg ezt szeretném”. Gondolta az albínó, de kimondani már nem merte.
– Csodás személyem sose vágyna egy olyan tökéletlen testre, mint a tiéd! – Mondta ki pont az ellenkezőjét annak, mint amire gondolt.
Erre a kijelentésre Erzsi csak még dühösebb lett és fejbe vágta Gilbertet az öklével.
– Erőszakos nőszemély. – Sziszegte.
– Beképzelt idióta. – Öltötte ki a nyelvét a lány, majd kezet nyújtott a földön ülőnek.
Gil elfogatta a segítséget és feltápászkodott a földről.
– Szóval miért is jöttél ki? – Kérdezte újra a magyar.
– Csak el szerettem volna szívni egy szál cigit.
– Várjunk, te dohányzol?! – Nézett furcsán Erzsébet Gilbertre.
– Jah.
– És mióta?
– Olyan nyolcvannégy éve. Miért?
Erzsébet teljesen ledöbbent. Nem azon, hogy a férfi dohányzik, hiszen sok ország rászokott, hanem arra, hogy volt valami, amit nem tudott arról személyről akit a legrégebben ismer.
– Miért nem tudtam ezt? – Suttogta.
– Hmm? – Nézet kérdően Gil.
– Azt hittem, hogy mindent tudok rólad.
Porosz elővette a pulóvere zsebéből a cigijét és az öngyújtóját, majd rágyújtott.
– Nem tudhatsz mindent. – Fújta ki a füstöt.
– De azt hittem, hogy nincs olyan dolog, ami rólad kapcsolatos és nem tudnék róla.
– Rengeteg olyan dolog van amit nem tudsz rólam, de én mindent tudok rólad.
– Ezt azért nem venném készpénznek. – Bokszolt bele Porosz vállába Magyar.
– Nem értem. – Nézet furcsán a férfi.
– Ez egy szólás a földemen. Azt jelenti, hogy ne legyél benne olyan biztos.
– Értem. – Mondta, majd csend telepedet közéjük.
Gilbert lassan szívta a cigiét és közben néha odapillantott a lányra, aki azóta is némán állt mellette és az eget kémlelte. Ajkai kékek, keze pedig piros volt. Látszott rajta, hogy nagyon fázik, de mégis ott marad az albínó mellet. A férfinak nagyon rossz volt látni, ahogy a szerelme didereg, ezért levette pulóverét és ráterítette a lányra.
– Nem fázol? – Nézet rá Erzsi.
– De te jobban. – Válaszolta kurtán Gil.
– Kösz. – Suttogta, miközben a porosz elnyomta a cigijét.
– Menjünk be, mert a végén még megfázol és semmi kedvem egy takonyban úszó nőt ápolni.
– Menj a picsába! – Kiáltott rá a lány, de igazából nem volt mérges a férfira.
Amint beértek a házba Bözsi visszaadta a pulóverét Gilbertnek, majd elbúcsúzott és elment aludni. Porosz még ivott egy üveg sört, majd ő is visszament a szobájába.
Másnap reggel Magyarország fáradtan kóválygott le a lépcsőn oldalán Lengyelországgal.
– Még is mi a franc ütőt tegnap beléd? – Kérdezte a lány.
– Olyan jól szórakoztam. – Mosolyogta a fiú.
– Te sosem változol. – Nevette el magát a magyar.
Mikor beértek az étkezőbe látták, hogy az asztalnál már mindenkinek meg van terítve és már mindenki ott is ül.
– Ohayōgozaimasu! – Mosolyogta Japán, ahogy meg látta a két jó barátot.
– Buongiorno! – Köszönt Veneziano is.
– Guten Morgen! – Mondták a ház urai.
– Hirtelen nemzetközi napot tartunk? – Kérdezte Magyarország.
– Tudod, mi nemzetek vagyunk. – Állt fel Gilbert.
– Nem mondod? Erről nekem miért nem szólt senki? – Gúnyolódott Lengyel.
– Én arra gondoltam, hogy miért köszön mindenki a saját nyelvén, amikor van egy nemzetközi is amit mindig is használtunk? – Kérdezte Erzsébet.
– Vee~ Japán szerint építeni kéne a kulturális kapcsolatainkat és ezért az lenne a legjobb, ha többet használnánk, mint régen.
– Akkor: Dzień dobry!
– Jó reggelt!
– Foglaljatok helyet. – Mondta Német.
– Yupp. – Lelkesedet fel Lengyel, majd helyet is foglalt.
Bözsi is leült volna, de amint kihúzta volna a széket az albínó ország elhúzta előle.
– Tessék.
– Köszönöm. – Pirult el alig láthatóan, majd engedte, hogy a férfi betolja vele együtt a széket.
Lengyelország és Németország egymásra pillantottak és elengedtek egy alig látható mosolyt.
– Mit reggelizünk? – Kérdezte Olaszország.
– Már is hozom mindenkinek a reggelijét. – Mondta Japán, majd elhagyta a szobát.
Nem kellet sok idő és meg is jelent két tányérral és egyiket lerakta Lengyel, míg a másikat Magyar elé.
– Bigos? – Nézet nagyot a szőke fiú. – És aranyomnak meg nokedli?
– Talán nem szeretitek? – Nézet szomorúan Kiku.
– De szeretjük, csak furcsa ez reggelire. – Mentegetőzött a lány.
– Nagyon sajnálom. – Hajolt meg az ázsiai férfi.
– Nem kell elnézést kérded. – Nyugtatta Lengyelország. – Örülök, hogy hazai ízt ehetek.
– Én úgy szintén.
Kiku arca kivirult a boldogságtól, mindig is szerette, ha elismerték a munkáját. Gyorsan visszament és kihozta a többieknek is az ennivalójukat. Veneziano mazzelunét, Kiku csazukét, míg a két Beilschmit hackepetert ettek. A reggeli aránylag csendesen telt el, egy két kisebb párbeszéddel.
– Ez egész fini lett Japán. – Örvendezett Lengyel.
– N…nagyon… nagyon örülök, h… hogy ízlett. – Pirult el a férfi.
– Japán mindig nagyon finomakat készít nekünk, főleg rengeteg pastát.
– Azt, csak neked szokott. – Mondta Ludwig.
– Kesesesese! Nézzétek teljesen elpirult.
Japán teljesen zavarban volt. Kiskora óta nem dicsérték meg, egészen addig, amíg nem csatlakozott a Tengely Hatalmakhoz, de még most sem igazán bírta amikor ennyien dicsérik. Az egyetlen dolog, ami megmentette, az az volt, hogy megszólalt a Japán Himnusz.
– Hai? – Vette fel gyorsan a telefonját, de arcára hirtelen egy szokatlan kifejezés ült. Nem öröm, nem bánat, nem megvetés, de nem is csalódottság. Ha mégis meg kéne fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a meglepettség és a félelem, valamint a szeretet egyfajta furcsa ötvözete. – Érettem, azonnal ott vagyok, addig foglalják el valamivel.
Kiku levette a kötényt amit eddig viselt és helyre igazította ruháját, kihúzta magát és a barátai felé fordult.
– Bocsánat, de távoznom kell.
– Diplomáciai ügy? – Kérdezte Németország, amire a fekete hajú férfi, csak bólintót.
– Akkor jobb lesz, ha sietsz. – Mondta Poroszország.
– Akkor a további viszont látásra. – Hajolt meg Kiku, majd elhagyta a helyiséget, nem is várta meg a többiek köszönését.
– Remélem nincs semmi probléma. – Nézett a férfi után Erzsébet.
Több órányi repülés után Japán végre megpillantotta hazája sziluettjét és mélyen belélegezte a hazai levegőt. Arcára még sem ült mosoly a kellemes érzéstől, sőt inkább komolyabb lett, mint azelőtt. Mikor a gép leszállt egy öltönyös ember fogadta, aki nagy valószínűséggel a főnöke lehetett. Tisztelet teljesen meghajoltak egymásnak.
– Hol van? – Kérdezte az ország.
– A tárgyaló teremben.
Amint megérkeztek a Kokkaiba, Japán rögtön a tárgyaló terembe sietett, majd felcsapta annak az ajtaját és emelt fővel beljebb ment. A személy, aki addig a széken ült most felállt. Hosszú fekete haja lófarokba volt összefogva és a jobb vállán előre dobva. Barna szemei csillogtak, ahogy megpillantotta a japán férfit.
– Üdvözölni téged ismét aru.
AJÁNLOM AZ OLDALT
