Poroszország forrongott a dühtől. Nem hitte, hogy a lány ilyen ostoba, ennél okosabbnak hitte.
Magyarország az irodájában volt. Asztalát rendezetlen okmányok takarták el, amik a padlóra is jutottak bőven. Már vagy hat csésze kávét megivott az elmúlt másfél órában, de az sem segített sokat. Karikás szemeit alig bírta megfékezni a lecsukódásban, haját hátra kötötte, de még így is a szemébe lógót egy-két rakoncátlan tincs. A szokásos zöld ruhája gyűrött volt és koszos, mert a fáradtságtól párszor már leöntötte magát kávéval. Nem is csoda, hogy nem vette észre a feléje közeledő országot.
Az albínó mérgesen csapott a lány asztalára, amire a barna hajú magyar ijedten felkapta a fejét. Sokáig nézte az idegent mire rájött, hogy ki is az.
– Poroszország?– Kérdezte rekedtes hangon.
– Mond, neked teljesen elment a csöppnyi józan eszed?!– Förmedt rá.– Még is mi a francot csinálsz? Csak hogy tud, nem azért mentetelek meg attól a Hündin Romániától, hogy saját magad okozd a vesztedet!
A lány fáradságát hirtelenjében elűzte a férfi undok szavai.
– Mégis mi a francot csinálsz itt?!– Támadt vissza Magyar.– Csak úgy bejössz a házamba és kioktatsz! Mégis kinek képzeled te magad?! Amíg az én területem vagy tanuld meg a magyar illemet, ha egyáltalán képes vagy rá!
– Képzeld, volt már részem a te drága „magyar illemedből” és egyáltalán nem szeretném elsajátítani!
Petra és Németország figyelték a két országot, miközben szebbnél szebb dolgokat vágtak egymás arcába. A lány tanácstalanul nézett a mellette álló szőke országra, aki már meglehetősen hozzászokott az ilyesfajta veszekedésekhez. Végül úgy döntött, hogy ismét közbe lép (mint általában).
– Ebből elég legyen!– Kiáltotta. – Bruder, ha valakit meglátogatsz, akkor nem illik csak úgy letámadni! Magyarország, téged pedig nem azért küldtünk haza, hogy tönkre tedd magad!
A német férfi hangjára abba hagyták a veszekedést és csöndben maradtak. Petra csodálattal nézte Németet. Még senkit sem látott, aki ilyen fegyelemmel és önuralommal rendelkezett.
A magyar lány fáradtan dőlt vissza a székébe.
– Sajnálom, hogy kiabáltam, csak egy kicsit fáradt vagyok.
Ludwig helyeslően bólintott, majd a bátyára nézet.
– Bocsánat, hogy csak úgy berontottam, de az igazat mondtam.
– Ezt mégis hogy érted?– Nézet sötét szemekkel a férfira Magyar.
– Nem akarlak megbántani, de borzalmas állapotban vagy.– Kezdett bele Porosz.– Az lenne a legjobb, ha most rögtön lepihennél.
– Ebbe igaza van Brudernek.– Helyeselt a német.
– Köszi, hogy aggódtok, de erre semmi szükség. Mint látjátok, megvagyok.
– Csak ezzel az a gond, hogy mi másképp látjuk.– Hajolt hozzá közel az albínó.– Azért jöttünk ide, mert amióta elmentél még egy kibaszott telefont sem vagy képes használni.
– Éppenséggel rengeteg behozni valóm volt.
– Akkor enged meg, hogy segítsünk.– Lépet közelebb hozzájuk a fiatalabbik Beilschmit.
– Köszönöm, de ez az én kötelességem.– Mondta majd elkezdte olvasni a papírokat.
– Asszonyom, szerintem el kéne fogadnod a segítségüket és én is szívesen segítenék.– Lépet hozzájuk az ember lány.
– Petra, értékelem a segítségedet, de neked tanulnod kell. Amint betöltöd a tizenhatot elköltözöl innen Párizsa. Meg kell még előtte tanulnod franciául.– Állt fel a magyar, majd oda lépet a lányhoz.– Nem szeretnék az álmod útjában állni és azt sem szeretném, ha túlságosan ragaszkodnál hozzám.– Simogatta meg a lány fejét.
Petra nagyon szomorú volt, de értette, hogy mire akar utalni ezzel az asszonya. Két év múlva végre művészetet tanulhat Párizsban. Ez volt a nagy álma. Valamint, ha nagyon megkedvelnék egymást az országgal, akkor csak nagyobb fájdalom lesz a halála idős korában.
– Ne aggódjon.– Emelte fel a fejét.– Ez nem befolyásol engemet. Szívesen segítek önnek.
– Csak nem utasítasz vissza egy ilyen aranyos Mädchent?– Mosolyogta Porosz.
– Rendben.– Sóhajtotta lemondóan a női ország.
Két órába telt mire négyen minden papírmunkát elvégeztek. Kint már sötétedet. Végül is ez érthető volt, mert holnap lesz a tél első napja. Mindenki fáradt volt, kivéve Gilbirdöt aki átaludta az egészet. Olyan aranyosan szundikált, hogy senkinek sem volt szíve felkelteni. Inkább lefektették Porosz sáljába és hagyták aludni.
– Nem kevés munka halmozódott fel az idő alatt, amíg nálunk voltál.– Rakott el egy újabb papírkupacot az albínó.
– De a lényeg, hogy már túl vagyunk rajta.– Pakolta el az íróeszközöket és a pecséteket Német.
– Mennyi lehet az idő?– Kérdezte álmosan Magyar.
– Nyolc óra múlt hét perccel.– Nézte meg az időt a szőke férfi.
– Hogy mi?– Kiáltott fel Magyar.– Petra neked már aludnod kéne. Holnap vizsgád lesz és korán kell kelned.
– De….– Kezdet bele mondandójába a lány, viszont amikor meglátta Magyarország szigorú tekintetét rögtön meggondolta magát.– Akkor jó éjszakát!
– Gute Nacht!– Mondta a testvérpár, majd Petra elhagyta a helyiséget.
Magyarország várt egy kicsit míg a lány teljesen hallótávolságra nem került, majd a testvérpárhoz fordult.
– Pontosan akkor, miért is jöttetek?
– Már mondtam, mert nem hívtál minket.– Vakarta meg a fejét Poroszország.
– Valamit tisztáznunk kell fiúk.– Állt fel a székéből Erzsi.– Hálás vagyok, hogy megmentettetek, de nem szeretnék szövetségre lépni veletek. Majd megfizetem a fáradozásotok árát és maradhatok éjszakára is.
A lány szava hidegek voltak, mint egy kard éles pengéje. A két Beilschmit nem hitt a fülének. Pedig már azt hitték, hogy a lány a barátjuk lett.
– Valamit félre értesz Elizavethe, mi nem akarunk szövetségre lépni veled.– Mondta Ludwig.
– Kérlek ne szólíts az emberi nevemen. Én sem foglak titeket Gilbertnek és Ludwignak hívni.
Porosz nem bírta tovább. Megfogta a lány karját és egész közel rántotta magához. Olyan közel, hogy a csípőjük összeért, majd belenézett a lány smaragdzöld szemeibe.
– Nem te mondtad, hogy jól érezted magad nálunk?– Tette fel a kérdést a férfi.– Vagy az egészet, csak kitaláltad? Egész idő alatt bele hazudtál a szemembe?
– Hallgass!– Kiabálta a lány.
– Végül is nekem mindegy, hogy nekem hazudsz-e vagy sem. De Olaszországnak, Japánnak és Westnek miért hazudtál? Ha velem van bajod, akkor a szemembe mond és ne azokon töltsd ki akiket szeretek!
– Bruder, szerintem ez egy kicsit sok.– Mondta Ludwig, de most valahogy nem mert testvérével szembe szállni.
– Ennyire utálod a fajtámat vagy csak a büszkeség beszél belőled? Válaszolj! Mit tettem ellened?!
Bözsi a kezeit a fülére tapasztotta. Nem akarta hallani a férfi mondandóját. Egész teste remegett. Legszívesebben sírt volna, de ezt nem akarta, hogy ezt a két férfi is lássa.
Gilbert későn kapott észbe. Lenézet karjai közt tartott szerelmére, akit a sírás kerülgetett. Legszívesebben gyomorszájon vágta volna magát, azért, amiért ezt tette a lánnyal. Annak, akinek legkevésbé szeretet volna ártani. Szép lassan elengedte a lány derekát, aki a földön rogyott össze. Ludwig oda sietett a remegő lányház és ráterítette a szobában lévő pokrócot, amit nagy valószínűséggel Petra helyezett oda.
– Én…. na….nagyon sa….sajnálom.– Hebegte Gilbert.
– Bruder, szerintem az lenne a legjobb, ha elmennénk.– Javasolta Ludwig, amire a testvére helyeslően bólintott.
Viszont amikor elindultak kifelé, a lány hirtelen megragadta a szőke férfi kezét. A testvérpár most már végkép nem értett semmit.
– Nem hazudtam senkinek.– Suttogta.
– Akkor miért nem akarsz velünk találkozni?– Guggolt le mellé a vörös szemű férfi.
– Nem vagyok olyan erős, mint régen. Semmi hasznomat nem vennétek, sőt még hátráltatnálak is titeket. Ezt cseppet sem szeretném. De az végkép nem szeretném, ha hazugnak hinnétek.– Hangja remegett az elfojtott sírás miatt.
– Hidd el, ha erről lenne szó, akkor meg sem mentetünk volna.– Sóhajtotta a német.– És nézd csak meg Venezianot. Nem egy erős ország mégis a bajtársunk.
– Ráadásul te erős vagy.– Tette hozzá a porosz férfi.
– Akkor megengeditek, hogy a barátotok legyek?– Tette fel a zavarba ejtő kérdést Magyar.
– Egy feltétellel.– Német nagyot nézett a testvérén, idáig azt hitte, hogy feltétel nélkül boldog lenne, ha ezt hallaná.– Ha kimutatod az érzelmeidet. Ha boldog vagy nevetsz, ha mérges vagy akkor megversz valakit, ha szomorú vagy akkor pedig kisírod magad nekünk és nem fojtod el az érzelmeidet.
Erzsébet nem bírta tovább. Belekarolt Gilbert derekába és keservesen sírt. Nem is emlékezett mikor sírt utoljára ennyire. Minden érzelme, amit idáig magában tartott a felszínre tört. Szomorú volt, hogy Ausztria cserbenhagyta. Mérges volt, hogy hagyta Romániának, hogy elrabolja, hogy ilyen gyenge, hogy ilyen apró lett. És boldog volt, hogy Lengyelországon kívül lett még más is, aki mellet igazán biztonságban érzi magát. Minden erejével a porosz férfibe kapaszkodott és zokogott. Poroszország pedig karjaiba zárta a lányt ezzel megvédve őt minden veszélytől. Ez volt az a pillanat, ami megpecsételte a két ország sorsát, habár ezt még ők sem tudták. Ludwig volt hármuk közül az egyetlen, aki tudta, hogy ez a pillanat egy könyv vége és egy másik történet kezdete.
AJÁNLOM AZ OLDALT
