Egy hét telt el azóta, hogy Erzsébet elhagyta München területét. Azóta egyáltalán nem hallottak felőle. Gilbert fel alá mászkált a nappaliban, miközben szétvetette az ideg.
– Amióta elment csak fel alá mászkálsz. Bruder, miért nem mész és látogatod meg?– Kérdezte testvére.
– Mert nem szeretném, hogy azt higgye, hogy aggódok érte.– Pirult el kissé az albínó.
– De hisz aggódsz érte.– Ivott bele a sörébe Német.– Szerintem az lenne a legjobb, ha elmennél megnézni, és ha már ott vagy átadhatnád az üdvözletemet.
– EZ AZ!– Kiáltott föl Porosz.– Majd te is velem jössz!
Németország majdnem félre nyelte a sörét. Tisztelte és szerette a testvérét, mindig ő volt számára a minta, de sosem gondolta volna, hogy tud ilyen gyáva is lenni.
– Sajnálom, de nem érek rá.– Hazudta a férfi.
– Tudom, hogy hazudsz West. Nincs is semmi dolgod.
– De igen is van.
– Veneziano országgyűlésen van, míg Kiku teszteli az új autókat. És semmi parlamenti dolgod sincs, mert arról tudnák. Akkor mégis mi dolgod lenne?
– Nem kötöm az orrodra a magánéletemet Bruder.– Válaszolta higgadtan a fiatalabbik.
– Akkor nincs más választásom.– Sóhajtotta a vörös szemű férfi majd ki ment a szobából.
Ludwig csak nézet utána. Fogalma sem volt arról, hogy mire készülhet, de őszintén nem is érdekelte. Inkább visszafordult az újságjához, amit eddig olvasott. De egy valamiben a bátyjának tényleg igaza volt, nem volt semmi dolga. Sőt, inkább unatkozott. Amióta összebarátkozott Japánnal és Olaszországgal egyáltalán nem érzett ilyet, viszont most hirtelen mindenkinek dolga volt, úgy érezte magát, mint egy kisgyerek az óvodában akiért még nem jöttek, viszont a barátait már hazavitték. Miközben a szőke férfi elmélkedett, a testvére visszatért kezében egy fényképpel.
– Mi az Bruder? Már is visszatértél?
– Kesesesesese.– Nevette Porosz.
– Mitől lett ilyen jó kedved hirtelen?– Nyelt egyet Német, mert tudta, hogy ebből semmi jó nem lehet.
– West, emlékszel arra, amikor még kis gyerek voltál?
– Tudod, hogy nem emlékszem szinte semmire.– Mérgelődött a szőke férfi a saját hiányossága miatt.
– Nos, erre biztos emlékezni fogsz!– Mutatta meg a fekete fehér képet az albínó.
A képen a 13 éves körüli Németország volt, miközben testvére ruhájában volt, ami természetesen sokkal nagyobb volt az akkor még aprócska országnál. Arcán pedig hatalmas mosoly volt. Senki sem hitte volna, hogy Ludwig így viselkedett kiskorában.
– Azt mondtad, hogy elégeted!– Kapott a kép után a német férfi.
Mint a matador a vörös posztót, úgy kapta el a fényképet öccse elöl a porosz.
– Na, na, na! Vagy elkísérsz, vagy erről képről a legközelebbi világgyűlésen mindenki kap egy másolatot.– Mosolyogta gonoszan az idősebb testvér.
– Rendben.– Egyezett bele Német.– De én vezetek és az én kocsimmal megyünk.
– Oké.
Poroszország vidáman elindult, hogy felvegyen valami alkalmasabb ruhát, míg Német a slusszkulcsokért ment. Ludwig jónak vélte a zöld felsőt és a fekete nadrágot, acélbetétes bakanccsal, amit jelenleg is viselt. De nem hibáztatta testvérét amiatt, hogy jól akart kinézni.
Már fél óra is eltelt azóta, hogy a porosz férfi elment átöltözni. Testvére türelmetlenül várta a terepszínű terepjárójában.
– Ő kérte, hogy kísérjem el és most meg várjak is rá.– Morogta magában a férfi.
De nem kellet sokat várnia, ugyanis testvére abban a pillanatban zárta be a kaput.
– Ha megkérsz valakit valamire, akkor illik időben elkészülni.– Hordta le Német Poroszt.
– Bocsika, de a tökéletességnek ára van.– Mondta miközben beszállt a terepjáróba.– Na, milyen?
A szőke férfi végig nézte testvérét. Fekete póló volt rajta és piros farmer. Nyakában pedig egy fekete-piros kockás sál. Kiegészítőnek ott volt a koponyás nadráglánc és az elengedetlen fekete kereszt a nyakában, pont úgy, ahogy neki is mindig ott van. És persze az alvó Gilbird a kezében.
– Jól nézel ki. Most már indulhatunk?– Kérdezte türelmetlenül.
– Természetesen.
Németnek nem is kellet több és már bele is taposott a gázba.
Poroszország már nem bírta sokáig a várakozást, amikor megpillantották a magyar határt. Kicsit tovább tartott az út, mert ki kellet kerülni Ausztria területét, de még így is napnyugta előtt megérkeztek.
– Lehet, hogy ez még sem volt jó ötlet.– Sóhajtotta Német.
– Miért?
– Mert körülbelül két óra múlva sötétedik, és biztosan zavarni fogjuk Erzsébetet.
– Lehet, de néha még mi is lehetünk önzőek.
– Vagyis te mindig az vagy.
– Ni csak valaki verekedni akar?– Húzta fel egyik szemöldökét kérdően a porosz.
– Nem, csak az igazságot mondtam.
– Mondjuk én egy fenséges teremtés vagyok, és ezért megengedhetem az önző cselekedeteket. Kesesesese.– Nevette Gilbert, amire az öccse is felnevetett.
– Piyoo.– Halatszott a kis sárga csibe hangja.
– Bocsi Gilbird, felébresztetünk?– Kérdezte az albínó, amire a kis sárgaság megrázta aprócska fejét.
Az út maradék része is ilyen jó kedvűen telt, amíg el nem érték Magyarország házát. A parlamentet.
Ahogy kiszálltak a „kocsiból” az albínó rögtön rohant volna befelé, azonban fegyveres katonák állták el az útját.
– Illetéktelenek belépni tilos!– Hangzott a felszólítás.
– De én Magyarország ismerőse vagyok.
– Ezt mond annak, aki elhiszi! Ha nem tudod azonosítani magad, akkor nem mehetsz be az országházba!
– Poroszország vagyok! Az egyetlen és utánozhatatlan!
– Ilyen ország nem létezik! Hagyd el a területet most!– Utasította az egyik katona az albínót.
Német a járműtől figyelte az eseményeket, majd vett egy mély levegőt és elindult a testvére segítségére.
– Valami gond van uraim?– Lépett hozzájuk Német.
– Te mégis ki vagy?
– Ennek az országnak a testvére.– Mutatott a mellette álló albínóra.
– Akkor te lennél Pukrajna?– Nevetett a két katona.
– Nem vettek túl jó fényt Magyarországra.– Jegyezte meg Gilbert.
– Becsmérelni meritek drága hazánkat?!
– Szó sincs róla uraim, testvéremnek nincs semmi baja Magyarországgal. Csak önökkel.– Nézet rájuk sötét szemekkel Ludwig.
Már éppen ott tartottak, hogy egymásnak ugranak. Amikor egy fiatal lány jelent meg mögöttük.
– Valami gond van?– Nézet kérdőn a lány.
– Semmi sem. Csak ezek országoknak adják ki magukat!– Nézet a két külföldire dühösen az egyik katona.
– Mert tényleg azok vagyunk!– felelte haragosan a fehér hajú férfi.
– Mintha létezne olyan ország, hogy Poroszország és Pukraja!– Horkantott fel az egyik.
– Egy szóval sem mondtam, hogy így hívnának.– Nézet rájuk a szőke férfi.– A nevem Németország.
– Ugyan kérlek.– Forgatta szemét a másik őr.– Mintha elhinnénk.
– Üdvözlöm önöket Magyarországon.– Mondta a tizenöt év körüli lány. A nevem Beke Petra. Kérem, fáradjanak beljebb.
– Petra mégis mit képzelsz?– Förmedt rá a két katona.
– Az asszonyom mondta, hogy ha a listáról bármelyik ország jönne, akkor engedjem be. Főleg ha Poroszországról, Németországról, Olaszországról vagy Japánról lenne szó. Azonnal kérjetek bocsánatot fiúk!– Parancsolt rájuk Petra.
– Kis rohadék.– Morogta az egyik őr, majd mind ketten elmentek.
– Sajnálom a kellemetlenséget, kérem kövessenek.
A két férfi bólintott és szó nélkül követék a kislányt. Hosszas csönd után végül a vörös szemű ország megszólalt.
– Mond Petra, nem vagy egy kicsit fiatal ilyen munkához?
– Bruder ne légy illetlen!– Szólt rá Német, bár őt is érdekelte ez.
– Magyarország asszonyom talált rám évekkel ezelőtt, amikor a szüleim megszabadultak tőlem. Öt éves lehettem és nagyon féltem. Azóta itt lakok és segítem a munkájában. Kapok rendesen oktatást is és fedél is van a fejem felet. Ezért nincs okom panaszra, de sokszor van olyan, hogy tehetetlen vagyok. Ilyen volt a Románia incidens is.– A lány hirtelen megállt és hátra fordult.– Köszönöm, hogy megmentettétek Magyarországot.
A két férfi nem tudott válaszolni zavarában. Nagyon aranyos volt a lány és teljesen ártatlan. Kicsit sajnálták, hogy bekerült ebbe a könyörtelen politikába, de megértették Erzsit is. Hisz senki sem tudta volna, hogy milyen sorsra jut a lány, ha állami gondozásba adják.
A hosszú séta a parlamenti folyóson olyan volt, mintha sosem akart volna véget érni. Végül Petra mégis csak megállt egy hatalmas dupla ajtós szoba előtt.
– Meg érkeztünk.– Mondta, majd kitárta a szoba ajtaját.
Német nem reagált semmit, míg testvére, csak egy szót mondott.
– Dumm.– Mondta majd haragos léptekkel beljebb ment.
AJÁNLOM AZ OLDALT
