Poroszországot nem lepte meg a lány kijelentése.
– Már ezerszer elmondtuk, hogy nem vagy kolonc.– Sóhajtott egyet az albínó.–Hogy lehetsz ilyen makacs?
– Ez most más. Remekül érzem magam és itt mindenki nagyon kedves.– Mondta lágyan a lány.
– Akkor miért szeretnél elmenni?– Kérdezte kiskutya szemeivel Veneziano.
– Ez engem is érdekel.– Mondta Német.
– Nektek kéne legjobban tudnotok, hogy milyen, amikor egy ország távol van az otthonától. Felelősséggel tartozom a népem iránt.
– Emiatt ne aggódjon én mindent kézben tartok.– Mondta Kiku.
– Köszönöm, de ilyen segítséget nem fogadhatok el. Ti is magatok szeretitek intézni az otthonotok ügyeit. Ráadásul honvágyam is van. Akármennyire is szeretek itt lenni, ez nem az a hely ahová hazatérhetek.
Erzsébet szavai késként érték Gilbertet, de mégis megértette. A lány nem úgy érez iránta, ahogy ő a lány iránt. Akármennyire is szereti, el kell, hogy engedje.
– Rendben.– Mondta Porosz.– Akkor még ma haza mehetsz. Segítek összepakolni.
Németországot meglepte bátya higgadtsága, azt hitte, hogy a férfi fogja legjobban ellenezni.
– Ez esetben szívesen hazaviszünk madame.– Mondta Franciaország.
– Akkor készülődjünk.– Mosolyogta Spanyol.
Az elkövetkező időben mindenki csinált valamit. Japán ételt készített az útra, Poroszország és Németország segítettek a lánynak összepakolni a cuccait, ami nem volt könnyű, ugyanis Lengyelország szinte az egész házat elhozta. A két olasz rendet rakott a tegnap esti ivászat után, míg Franciaország és Spanyolország ránéztek barátjuk összetört autójára, amit azóta sem nézett meg.
– Hogy tudta így szétbarmolni az az állat ezt a gyönyörű autót?– Mérgelődött Franciaország.
– Hagyd, hisz szerelmes.– Legyintett Antonio.
– De akkor is, áthajtani egy öntőt-vaskapun már túlzás.
– Fusosososo! Ezt teszi a szerelem.
– Igaz, a szerelemért mindent!– Kiáltott föl Francis.
– Akkor dolgozzunk keményen az autón.
– Szerintem a szerelő hívása is egyik jele a szerelemnek.
– Igazad lehet. Nem hiszem, hogy ekkora kárt el tudnánk ilyen rövid idő alatt tüntetni.
Porosz, Német, Magyar és Gilbird néma csöndben pakoltak. Senki sem szólt egymáshoz és ez kezdet egy kicsit kényelmetlen lenni. Már mindent elpakoltak, csak a személyes holmikat nem, amik az éjjeliszekrényen voltak. Az albínó már nyúlt is volna értük, amikor a lány rácsapott a kezére.
– Ezt minek kellet?– Kérdezte haragosan, de aztán meglátta az asztalon a kis dobozkát, amit Lengyel hozott a lánynak.
– Bocsánat, csak nem szeretem, ha mások is hozzáérnek rajtam és Lengyelországon kívül.– Válaszolta Erzsi hangjában egy kis szomorúsággal.
– Megértem.– Válaszolta Gilbert.
– Akkor itt végeztünk.– Jelentette ki a szőke.– Bruderrel levisszük a csomagokat, addig te nyugodtan pihenj egy kicsit a nappaliban. Hosszú az út innen Budapestre.
A lány bólintott és elhagyta a szobát, így a két testvér egyedül maradt a szobában. Amikor Ludwig megbizonyosodót arról, hogy a lány hallótávolságon kívül van a bátyához fordult.
– Megleptél Bruder.
– Ezt mégis, hogy érted West.
– Azt hittem, hogy te fogod legjobban ellenezni azt, hogy a Mädchen elmenjen. Azt hittem szereted őt.
– Szeretem is.– Válaszolta halkan a porosz férfi.
Német nem hit a fülének, a testvére évszázadokon át tagadta, hogy bármit is érezne a volt lovas nemzet iránt, most meg ilyen egyszerűen bevallja.
– Akkor miért engeded, hogy elmenjen?– Kérdezte a fiatalabbik, hangjában egy kis zavarral.– Ugye nem a „Ha valakit igazán szeretsz, enged el. Ha vissza jön hozzád, akkor a tiéd marad. De ha nem, akkor soha nem is volt igazán a tiéd.” dumát akarod mondani.
– Ez nem Antonio egyik szappan operája. Jól tudom, hogy nem érez irántam semmit, ráadásul nem lehetek ilyen önző, hogy magamhoz láncolom. Azt akarom, hogy boldog legyen és őrizze meg azt a vidám mosolyát. Nem akarom még egyszer olyan kiszolgáltatottnak látni.
– Nem emiatt kéne a közeledben tartanod, hogy ne essen semmi baja?
– De szerinted ettől ő boldog lenne? Úgy kellene élnie, mint egy ketrecbe zárt madár. Ő szabadna született, mint a címerünkben szálló sas madár.
– Sosem gondoltam volna, hogy valaha is így fogsz beszélni egy lányról.– Hatódott meg a német férfi.– Eddig mindig más lányokkal jöttél haza és rengetegszer maradtál ki éjszakánként.
– Mert idáig rajta kívül nem találkoztam egyetlen igazi szépséggel sem, aki ilyen nagyot tudott volna ütni.– Nevette az idősebbik.
Magyarország elindult a nappali felé, de meggondolta magát és inkább a konyhába ment, ahol megpillantotta az ázsiai férfit. Japán szorgosan készítette a szendvicseket, ezért észre sem vette, amikor a lány mögé osont.
– Mit csinálsz?– Ijesztett rá a férfira.
– Oh, Erzsébet-san!– Fordult meg Kiku.– Nem is vettem önt észre.
– Tudod Kiku már rég meg szeretem volna kérdezni, hogy miért használsz ilyen tisztelet teljes megszólítást?
– A történelem során sok elképesztő dolgot hallottam önről, ezért gondolom megérdemli ezt az elismerést.
– Ez igazán megtisztelő, de jobban örülnék, ha simán a nevemen szólítanál.
– Sajnálom, de ez lehetetlen.
– Akkor mit szólnál, ha úgy szólítanál, hogy Héderváry. Úgy tudom, hogy az otthonodban ez nem számít annyira személyesnek.
– Ebben van ráció.– Felelte Japán miközben becsomagolta az utolsó szendvicset is.
– Akkor ebben megegyeztünk.– Mosolyogta a lány.
– Miben egyeztetek meg?– Lépet a helyiségbe a germán és az olasz testvérpár.
– Hogy ezentúl Hédervárynak fogom szólítani a kisasszonyt.
– Értem.– Felette Porosz.– Mi pedig befejeztünk minden előkészületet. Antonio és Francis már a kocsiban ülnek és a csomagok is be vannak pakolva.
– Ez gyors volt fiúk.– Vélekedett a magyar lány.
– Vee~ Mert fratelloval mi is segítettünk.
– Értem és nagyon hálás vagyok érte.– Lépet a két sráchoz a lány és szorosan átölelte őket.
– Akkor ideje indulni.– Mondta kimérten Ludwig, amire a lány, csak bólintott.
Mikor elérték a gyönyörű ezüst Renault Lagúnát Magyarország megállt és szembe fordult a többiekkel.
– Köszönöm szépen, hogy megmentettek és gondomat viseltétek, majd a jövőben valahogy meghálálom.
– Nem tesz semmit.– Mondta Német.
– Lizzi te előre ülsz Francissal, én pedig hátra Lovival.– Szólt a Spanyol, majd beült az autóba.
Miután Romano is elbúcsúzott testvérétől és annak pártfogóitól, követte egykori főnökét és ő is beült a kocsiba.
– Ez egy kis finomság a hosszú útra.– Nyújtott át egy kosarat Japán.
– Köszönöm. Akkor én most mennék. Még egyszer is köszönöm.– Hálálkodott a lány, majd megpuszilta Olaszországot, Gilbirdöt, Németet és Japánt, de amikor a porosz következett volna egyszeribe elpirult és elsétált az autó felé. Nem tudta, hogy mi ez az érzés, amit legbelül érez, de tudta, hogy mindig a fehér hajú férfi közelében tör rá.
Poroszország szómórúan vette, hogy lány csak tőle nem búcsúzott el illendően, de megértette. Éveken keresztül verték egymást és még mindig csak az ellenséget látja benne, ezért nem szólt egy szót se.
Magyar érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében. Nem akart sírni, főleg nem egy ilyen apró dolog miatt, de megkedvelte ezt a vidám hangulatú házat és a benne élőket. Viszont tudta mi a kötelessége. Már éppen szállt volna be a francia kocsiba, amikor meggondolta magát és egy hatalmas öleléssel együtt csókot nyomot az albínó arcára. Aztán bevágódott az autóba.
– Mehetünk.– Monda, mire a francia beletaposott a gázba. Az autó elindult és a magyar lány az ablakon bámult kifelé miközben arcán észrevehetetlenül legördült egy könnycsepp.
Már negyed órája annak, hogy Erzsébet elhagyta a házat, de Gilbert még mindig az utat bámulta amerre a kocsi ment. Meglepte a lány búcsúja és azt kívánta bárcsak észre se vette volna a lány, hogy ő is ott van. Így csak még jobban fájt a lány távozása.
– Leb wohl, mein lieber!– Mondta miközben letörölt egy könnycseppet az arcáról.
AJÁNLOM AZ OLDALT
