A karakterek Hidekaz Himaruya tulajdonában állnak!
A történet mangafictiontic.gportal.hu tulajdonában áll!
Író: EroBatto
Fandom: Hetalia
Főszereplő(k): Magyarország (Héderváry Erzsébet)
Műfaj: Dráma, Történelmi
Figyelmeztetés(ek): -
Múlt
Nép, Buda, Petőfi Sándor, lengyelek, Bánk bán, Bajza József, Szózat, hazafiak, Pest, Kossuth Lajos, deákok, Táncsics Mihály, Rákóczi induló, tizenkét pont, Bem József, osztrákok, Magyar Nemzeti Múzeum, herceg, Batthyány Lajos, ellen nép, Himnusz, Jókai Mór, önkéntesek, Habsburgok, Himnusz, írók, Pilvax, Irinyi József, Nemzeti dal, politikusok, Bécs, katonák….
Rosszul vagyok. Szavak kavarognak a fejemben, a képek összemosódnak. Azt kérték tőlem, hogy maradjak a szobámban… Bécsben. De az nem állja, hogy nem lehetek a saját földemen, a saját embereimmel. Tudnom kell, hogy mi történik! Bezártak egy szobába, elvették tőlem a jogot, hogy önmagam lehessek. Éreztem, hogy a népem szenved. Valami nagy van készülőben. Többen kerestek az elmúlt időben. Ludwig, Feliciano, Lovino, Feliks, Gilbert. De senkinek sem engedte, hogy találkozzon velem. Senkinek. És komolyan azt hitte, hogy ezt eltitkolhatja előlem? Megérzem a jelenlétüket, mégis megpróbált átvágni. Azt hitte, hogyha elzár a világ elől, akkor semmit sem fogok sejteni? Elfelejtette az ország lét velejáróit? Halál sikolyok, emberek kiabálása, magyar magyart öl, elnyomás, segítség kérések, nevek…. nevek, akikről nem tudok semmit, de még is tudtom, hogy szeretnek. Olyan személyek, akik értem harcolnak… a hazájukért.
Lassan megérkezek egy tömeg felé. Az emberek egy férfit figyelnek, aki a múzeum lépcsőjén szaval valamit. Nem értem tisztán, ezért közelebb megyek.
– „Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!”
Szabad?
– „Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldbe nem nyughatnak.”
Annak az időnek vége!
– „Sehonnai bitang ember…”
Roderich.
– „És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk!”
A régi idők…
– „A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez…”
Szép? Igen!
– „A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!”
A nép hatalmas éljenzésbe tör ki a vers végén. Ez az én népem hangja! A magyaroké. Kezeim ökölbe szorulnak, szívem megtelik szeretettel, amit az itt jelenlévőktől kapok. Tudom, hogy ebből forradalom lesz!
Magyarország bágyadtan kelt ki az ágyból. Iszonyatosan fájt a feje.
– Már megint ez az álom.
Gyors pillantást vetett a falon lévő kakukkos órára, amit még Liechtensteintől kapott. Fél nyolc.
– Feliks mindjárt itt lesz.– Mosolyodott el kissé szomorkásan, majd kikászálódott a fürdőbe.
Gyorsan arcot mosott, felvett egy fekete nadrágot és egy fekete inget. Haját copfba kötötte, de elől szabadon hagyott egy-két tincset. Keblére kitűzte a nemzeti kokárdáját, majd leballagott a lépcsőn. Mikor kinyitotta az ajtót kis híján fejbe vágta az ott álló országot ijedtében.
– Feliks, ne hozd rám a szívbajt!– Üvöltötte le barátját.
– Mi az Bözsi, csak nem rossz a lelki ismereted?
Magyar szemében halovány megbánás csillant.
– Jaj, édesem, tudod, hogy nem úgy gondoltam!– Ölelte át Lengyelország.– Nem a te hibád volt.
– Ha nem engedem, hogy elcsavarják a fejem, akkor…
– Akkor megszerzik máshogy. A múltadon már nem tudsz változtatni.
– Igaz.
– De nézd csak, én is kitettem ám a kokárdát!– Mutatott a mellényére tűzött piros, fehér, zöld kitűzőre.– Gyere menjünk.
Az út végtelennek tűnt, még lengyel barátja társaságában is. A látvány nagyon megváltozott az évek alatt. Igaz, hogy nem egyik napról a másikra, hanem szépen fokozatosan. De akkor is más lett. A Pilvax kávéháznak sincs már semmi nyoma. A régi épületeket felváltották a modern irodaházak. Most még is úgy látta a barna hajú a tájat, mint akkor… mint 1848-ban.
A taxi élesen fékezett, ami visszahozta a magyart a valóságba. Kifizették a sofőrt és elköszöntek. Gyalog folytatták útjukat egyenesen a Nemzeti Múzeumig.
– Min gondolkozol?– Kérdezte a lengyel férfi egy idő után.
– Csak nosztalgiázok.
– Elég mélyen.
– Ezt hogy érted?
– Hát, már itt vagyunk.– Bökött fejével a hatalmas fehér épület felé, ahol négy alakot látott szintén feketében, miközben őt nézték.
Pupillái kitágultak, mikor felismerte a négy férfit.
– Hát ők?
– Nem egyértelmű?– Nevette el magát a szőke.– Miattad vannak itt.
Az egyik személy a lány felé kezdett el szaladni, majd nagy lendülettel a nyakába vetette magát.
– Vee~ Boldog március 15-ét!
– Te komplett tésztazabáló idióta!– Vágta fejbe testvérét Lovino.– Még is, hogy a francba lehetne ez egy boldog nap?
– Igaz. Bocsánat.– Szontyolodott el Feliciano.
– Semmi baj édesem.– Ölelte át Erzsébet.
– Guten Tag Frau Elizabeth.– Lépet melléjük Ludwig.
– Hali Erzsi.– Vigyorgott Gilbert, fején a sárga csibével.
– Ti mit kerestek itt?
– Nem egyértelmű aranyom?
– Ja, ha melletted harcoltunk, akkor ilyenkor sem hagyunk magadra.– Karolta át nyakát a porosz.
– Bár ez az első ilyen alkalom.– Helyesbítette a német.
– West, olyan ünnep rontó vagy!
Magyarország, csak most figyelte meg, hogy mindenkin kint van a magyar kokárda. Mindenkinek ott van a szíve felet. Halványan elmosolyodott és engedte, hogy a többiek végig húzzák az utcán egészen a múzeum lépcsőjéig, ahol gyertyát gyújtottak és elénekelték a Magyar Himnusz-t, később meg a Szózat-ot. Mikor már mindenki menni készült a lány maradt még, azzal az indokkal, hogy egyedül szeretne lenni egy kicsit. Így a többiek előre mentek, magára hagyva a magyart. Erzsi most a lépcsőre rakta az eddig a kezében szorongatott aprócska koszorút, melyet magyar színekkel díszítettek és egy hosszú fehér szalag volt rá rögzítve. Egy ideig még némán bámulta, majd a többiek irányába ő is távozott.
Órák teltek el azóta, hogy a hat ország meglátogatta a Magyar Nemzeti Múzeumot. Már besötétedett és az utcai lámpák is felkapcsolódtak. Az emberek ugyan még most is jártak keltek az utcákon, de ez megszokott volt. A levegő hidege csípte az emberi bőr, hiába volt már naptárilag tavasz. A koszorút egy zseblámpa fénye világította meg, melynek másik végén Lengyelország állt.
– Mint minden évben aranyom.– Sóhajtotta jókedvűen, majd megigazította a szalagot és egy magyar népdal dudorászva elindult haza. De az emlékek benne is felébredtek, főleg Bem Józsefről, akit azóta is a szívébe zárt. Egy utolsó esti széllökés felborzolta szőke tincseit, de nem igazán foglalkozott ezzel. Kezével kisöpörte haját a szeméből, miközben szája kissé lekonyult.
– Senki sem élhet a múltban.
~ Köszönöm, hogy visszaadtad a hitem, mert szolgaföldben nem nyugodhatsz! ~
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
