7.fejezet
Tehetetlenség
Magyarország a sarkán ült a földön, miközben kezeit mellei elé szorította. Minden porcikája remegett. A félelem amit érzett hatalmas volt. Amikor reggel felébredt nem igen emlékezett az elrablása részleteire, de most minden megvilágosodott. Románia kegyetlen erővel tépte le róla a ruháit és próbálta megerőszakolni őt. Még sosem érzett akkora félelmet, mint akkor.
– Magyarország!- Ugrott mellé Poroszország.- Minden rendben? Mi a baj?
– Ne, ne, nem akarom! Valaki kérem, segítsen!- Kiáltotta a lány.
– Mégis mi történt vele?- Kérdezte Svájc.
– Fogalmam sincs.- Válaszolta Német.
– Gilbird hozd a nyugtatót!- Kiabálta Porosz.
A kiscsibe elrepült, majd alig öt másodperc múlva visszatért csőrében egy szemüvegtok nagyságú dobozzal. Az albínó kinyitotta a dobozt majd kivette a vakcinát és a tűt.
– Poroszország mit akarsz azzal csinálni?- Kérdezte kétségbe esetten Liechtenstein.
– Nem egyértelmű?- Kérdezett vissza a srác miközben felszívta az injekciós tűvel a nyugtatót.
– Ne érj hozzám! NE!- Kiabálta folyamatosan a magyar lány.
A fehér hajú srác hiába próbálta beadni a nyugtatót, a lány erős volt és nem hagyta magát. Persze ha teljes erőből próbálkozott volna, akkor be tudja adni, viszont akkor Magyar megsérülhet.
– Picsába.- Káromkodott idegesen Porosz.- Svájc és Japán fogjátok le amíg én beadom neki.
– Igenis.- Válaszolta Japán.
– Rendben.- Egyezett bele Svájc.
Már épp indultak volna, amikor Olaszország megelőzte őket. Sírva oda rohant a lányhoz és átölelte.
– Ne! Engedj el te rohadék! Ne!
– Magyarország nővérkém én vagyok az! Emlékszel rám ugye? Én vagyok a te Olaszországocskád!- Próbálkozott Olasz, ami mindenkit meglepett. Senki sem gondolta volna, hogy ilyen sokat számít neki a lány.
– Ne, ne, ne! Bátyám segíts kérlek!
– Poroszország most!- Kiáltotta a síró fiú miközben lefogta a kiakadt lányt.
A vörös szemű országnak sem kellet több. Beszúrta a lány jobb karjába a tűt.
Magyarország egyenesen az olasz fiú karjába dőlt.
– Kihívom az orvost.- Szólt Németország, majd elővette mobilját és kisétált a szobából.
– Mégis mi volt ez?- Kérdezte Svájc.
– Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem volt magánál.- Válaszolta Porosz.
– Szerintem le kéne fektetnünk a kanapéra.- Javasolta Liechtenstein.
– Egyetértek Liechtenstein-sannal.- Helyeselte Japán.
Poroszország ránézet a síró fiú kezeiben tartott lányra. „Mégis mi a franc történhetett?” Gondolkozott Porosz miközben felállt.
– Hé, Olaszország! Segítsd felrakni Magyarországot a kanapéra.- Szólt az albínó a barna hajú sráchoz.- És hagyd abba a sírást. Attól még nem lesz jobb a helyzet.
Az olasz srác bólintott és segített felrakni az eszméletlen lányt a kanapéra.
Ezek után néma csönd telepedet a társaságra. Senki sem tudta mit kéne mondania. Liechtenstein belekarolt testvérébe és próbálta visszafojtani könnyeit.
Svájc támogatta húgát. Ő is aggódott az eszméletlen ország miatt, de ez nem látszódott rajta. Megtartotta hideg és távolságtartó arckifejezését.
Japán a fotelben ült. Nem tudta, hogy ilyenkor mit kellene tennie. Ráadásul aggódót az olasz és a porosz barátjáért is. Tudta jól, hogy mind kettőnek sokat jelent a lány.
Olaszországnak a szerető és gondoskodó nagy nővért, aki felnevelte. Poroszországnál pedig a viszonzatlan szerelmet, ami már évek óta tart. Akármennyire is próbálta elrejteni, azok akik igazán ismerték, azok előtt nem lehetett. Kivéve Olaszországot, mert a könnyelmű ország soha nem gondolt volna arra, hogy az a kettő között van valami.
Ha már Olaszországnál tartottunk, a mediterrán ország Liechtenstein és Svájctól nem messze ült egy széken. Szipogva próbálta visszafojtani könnyeit, ami nem akartak elállni. Tudta magáról, hogy nem erős, se nem bátor, de mégis tenni akart valamit az egykori dajkájáért. Azonban ez nem volt olyan könnyű, mint gondolatban. Látta többiek arcán a tehetetlenséget. Érezte, hogy most nem tudna többet tenni csak várni, míg Németország visszatér az orvossal.
A jelenlévők közül senki sem érzett akkora gyötrelmet, mint a volt nagy nemzet. Poroszország a kanapé előtt ült a földön. Kezével szorosan fogta a lányét, de nem nézet rá. Nem látta a lányt még ilyennek, pedig már hosszú évek óta ismerte. Visszaemlékezett arra az időre, amikor megtudta, hogy lány. Akkor ez borzalmasnak számított és napokig ki sem jött a templomból. Ő volt az első, aki rájött, hogy Magyarország lány, még ő maga sem tudta magáról. De ahogy az évek teltek, már mindenki számára világos lett. Ő pedig kezdet beleszeretni, de a lány még mindig csak a riválist látta benne. És ezek után még meg is házasodott. Porosznak akkor egy világ dőlt össze és egyfolytában Ausztriát piszkálta, csak azért, hogy a lány ne felejtse el. Végül a főnökeik úgy döntöttek, hogy az lenne a legjobb, ha elválnának. Viszont a kapcsolatuk még így sem szűnt meg. Így ő nem lehetett más, mint egy vetélytárs és ez elszomorította. Aztán jött az a Romániás esett. Azt hitte, hogy minden rendbe jöhet kettejük között, de nem így.
Így ültek fél órán át. Amikor hirtelen a bejárati ajtó hangjára lettek figyelmesek. Német volt az mögötte egy lihegő férfivel.
– Itt van Dr. Zöller.- Mondta a német férfi.
– Hol… Hol van a beteg?- Zihálta a férfi.
– Itt!- Állt fel Porosz.
A doktor odasétált a lányhoz. Megvizsgálta a pulzusát. Majd vett egy mély levegőt ezzel elűzve a fáradságot.
– Kérem, hagyják el a helyiséget. Azonnal szólok, ha végeztem.- Mondta az orvos.
– Én nem megyek sehová.- Jelentette ki az albínó.
– Bruder, menjünk.- Rakta testvére vállára a kezét Német.
– De...
– Poroszország-san! Kérlek, gyere.
A vörös szeműnek nem volt választása. Mélyet sóhajtott majd követte a többieket. De mielőtt elhagyta volna a nappalit, még egyszer hátranézet a lányra, majd elment.
A társaság az étkezőben telepedet le. Japán mindenkinek készített lótuszcsíra teát, ami valamennyire megnyugtatta az országokat.
– És most mi legyen?- Tette fel a kérdést Svájc.
– Szerintem az lenne a legjobb ha ti haza mennétek.- Fordult Német a testvérpárhoz.
– De én meg szeretném várni, amíg felébred.- Mondta Liechtenstein.
– Szerintem is jobb lenne, ha haza mennénk.
– De bátyuskám!
– Nézd Liechtenstein! Tudom, hogy aggódsz Magyarország miatt, de jelen helyzetben csak útban vagyunk. Majd haza megyünk és a saját felszerelésükkel megcsináljuk a ruhákat. Rendben?
– Oké.- Suttogta a lány.
– Ki kísérlek titeket.- Állt föl Japán az asztaltól.
– Aufvidersen.- Köszönt el Liechtenstein.
– Aufvidersen.- Köszönt Német és Porosz is.
– Cao!- Integetett Olasz.
Ezután megint csent telepedet mindenkire. Egyedül az törte meg a helyzetet, amikor Japán visszatért, de ő sem szólt semmit. Csak csendben leült az asztalhoz. Két óra telt el és lassan kezdett besötétedni. Ez idő alatt csak a barna hajú srác mászkált a házban. Poroszországot már szinte szétvetette az ideg, amikor az orvos megjelent az ajtóban.
– Hogy van?!- Ugrott fel az asztaltól a fehér hajú férfi, hogy a szék hátradőlt.
– Nincs életveszélyben. A sebeket szépen elláttátok fiúk, ahogy azt az két veterán katonától elvárható.- Mosolygott Dr. Zöller.- Viszont a lelki állapota nincs ugyan ilyen jó állapotban. Súlyos lelki trauma érte és úgy néz ki, hogy valamiért fél a legtöbb férfi érintésétől. Az lenne a legjobb, ha szedné azokat a tablettákat, amiket felírtam neki.- Nyújtott át egy receptet az orvos Németnek.- Holnap már képes lesz magától járni. Viszont jó lenne szerezni neki valami hozzá illő ruhát. És a kötéseket naponta kicserélni.
– Értettük doktor úr.- Mondta tisztelettudóan Porosz.
– Fiúk. Ugye a hölgy is egy ország?
– Hai.- Bolintott Japán.
– Miért?- Kérdezte meg a porosz férfi.
– Nos, mikor megvizsgáltam találtam a hátán olyan sebeket, amik több mint harminc évesek. Valószínűleg korbács okozta és nem lettek rendesen lekezelve, ezért maradt meg a nyomuk ennyi idő után is.
– Korbács?- Csodálkozott a szőke ország.
– Igen. És az sem kizárt, hogy rendszeresen kapott. Fiúk nem tudom, hogy pontosan mi történt vele. De nagyon vigyázatok rá.
– Rendben Dr. Zoller.- Válaszolta Olaszország.
– Azt úgy ejtik, hogy Zöller.- Javította ki a német férfi a barátját.
– Semmi gond. Viszont ha valami megint történne nyugodtan hívjatok.
– Értettük doktor úr. Hadd kísérjem ki.- Állt fel Németország is.
– Nem kell köszönöm. Annyit voltam már itt, hogy magamtól is kitalálok. Sziasztok.- Köszönt el az orvos majd elhagyta a házat.
– Akkor én is elindulnék.- Állt fel az asztaltól Japán.
– Most komolyan ilyen későn akarsz haza menni?- Vonta fel a szemöldökét Porosz.
– Egyetértek Bruderrel. Maradj estére, majd Olaszország előkészíti az egyik vendégszobát.
– Oké!- Hagyta el gyorsan az étkezőt Olasz.
– Akkor szíves örömest elfogadom a szívességet.
– Én addig felcipelem Magyarországot a szobájába.- Mondta az albínó.- Gyere Gilbird.
A kis sárga csibe közben elbóbiskolt az asztalon, de rögtön fölébredt, ahogy meghallotta gazdája hangját. Felröppent és követte az országot a nappaliba.
A nappaliban a magyar lány mélyen aludt. Olyan békésen, hogy aki ránézet, meg nem mondta volna, hogy mennyi gyötrelmen van is túl.
– Mennyit szenvedhettél a tudtom nélkül?
– Piyoo.
– Tudom Gilbird, nem fogok választ kapni.
Poroszország odalépet a kanapéhoz és óvatosan felemelte a lányt. Majd elindult a lépcsőhöz. Mikor megérkezett a lány szobájának az ajtajához ,Gilbird lenyomta a kilincset és beengedte a párost. A srác lassan letette a lányt az ágyra és betakarta. Majd ő is ráült az ágy szélére.
– Jaj Gilbird! Miért nem veszi észre? Miért csak az ellenséget látja bennem?
– Piyoo pi pi yoopi piyooo.
– Igazad van ez az én hibám is, mert sosem próbáltam felé nyíltan közeledni.
Ezután mély csend telepedet a szobára. A férfi lehajolt és beszívta magába a lány illatát. Azt kívánta bárcsak megállna az idő, csak egy kis ideig, hogy tovább érezhesse ezt a kellemes melegséget. Úgy érezte, hogy ez a perc most csak az övé.
– Szeretlek.- Suttogta a lány fülébe. Majd egy gyengéd csókot nyomot először az arcára, majd az ajkát hozzátapasztotta a lányéhoz. És engedte, hogy a sötétség, amely beterítette a szobát szép lassan elnyelje.
AJÁNLOM AZ OLDALT
