|
Nekem te vagy a legfontosabb!
2. fejezet
Behatolás
Gyönyörű szép éjszaka volt. Bukarest felet csak úgy ragyogtak a csillagok. Úgy este tizenegy körül lehetett, mert a legtöbb házban már kihunytak a fények. Lassan már csak az utcai lámpák világították be a fővárost. Minden nyugodt és békés volt. Legalábbis az emberek ezt hiték. Ugyanis két sötét árnyék suhant végig a belváros meg nem világított sikátorain. Úgy mozogtak a sötétben, mint valami kísértet. Senki sem látta őket, csak egy kis szellőt érzékeltek az arra járó emberek, akik épp az esti műszakból jöttek haza. A két árny céltudatosan haladt Románia háza felé. Szerencsére nem voltak őrök a közelben, ezért visszavettek a settenkedésből. Most már látni lehetett, hogy ez a sörimádó testvérpár, amint beosonnak az épületbe. Miután bent voltak, egy hatalmas szobában találták magukat. Alaposan kifürkészték a szobában, megalapították, hogy nincs felkamerázva.
– Rendben, úgy néz ki, hogy biztonságban vagyunk.- Jelentette ki Németország.
– Mégis milyen pocsék itt a biztonság. Se egy őr, se egy kamera. De még egy nyamvadt kutya sincsen.- Mondta Poroszország.
– Legyünk óvatosak! És kövesük a tervet.
– Hát nem a legbonyolultabb terv, amit valaha hallottam.- Jegyezte meg Porosz.
– Sajnos valaki fejjel akart neki rohanni a falnak, ezért nem volt idő tervezgetni.
– De akkor is csak annyi telt tőletek, hogy megosszátok a munkát? Az ázsiai visszafoglalja a területet, a puhány pedig előkészíti a szobát és vacsorát csinál. Mi meg megmentjük a csajt.
– Küldhettük volna Olaszországot is.
– Már is szeretem ezt a tervet.- Fintorgott Porosz.- Nah, és hogyan tovább?
– Keressük meg a cellákat, amik nagy valószínűséggel a pincében vannak.
– Akkor meg mire várunk?- Kérdezte az idősebb testvér és ezzel együtt megindult az ajtó felé.
Járása magabiztosnak látszott, de az öccse pontosan tudta, hogy nem az. A szokásosnál egy kicsit jobbra húzott a járása, ami arra utalt, hogy nincs minden rendben. Valamint ujjai görcsösen álltak, ez akkor szokott megtörténni, ha nagyon aggódott valami miatt. Akármennyire is tagadta a testvére, mégsem tudta átverni. Érzet valamit a fentebb említett „csaj” iránt. Németország mélyet sóhajtót és követte a bátyját.
Miután kiértek az ajtón egy hosszú folyosóra értek. Nem kellet sokat menniük és egy vasrácsos ajtóhoz érkeztek, ami nem volt teljesen bezárva. Az ajtó egy mély és hosszú lépcsőhöz vezetett, ami egyenesen lefelé tartott. Nem volt áram, csak tíz méteremként volt egy fáklya elhelyezve a falon. Azoknak a segítségével voltak képesek tovább haladni. Mindkettejükben feltámadtak azok az idők, amikor még nem volt elektromosság és a várakban és ilyen fáklyákkal világítottak. Poroszország kifejezetten kellemesnek találta volna a helyet, ha éppen nem lett volna annyira feldúlva. Így tartott az útjuk egészen addig, amíg Poroszország hirtelen meg nem toppant. Németország kis híján beleütközött.
– Mi a baj Bruder?
– Hallottad?
Németország megállt és fülelt. Nem kellet sok idő és ő is észrevette.
– Két ember beszélgetése.- Mondta Német.
– Így van. Már nem lehetünk messze. Jobb lenne, ha egy kicsit lassítanánk.
– Értettem.
Alig mentek ötven lépést és már látták a nagyobb fényfoltot. A fény forrása egy kínzókamra megvilágításául szolgáló fáklyák voltak. Poroszország nekisimult a falnak és óvatosan kilesett. Még nem volt felkészülve arra a látványra, ami a szeme elé tárult. Magyarország az egyik cella falához volt láncolva. Egész testét sebek fedték, arca feldagadt, valószínűleg a sok ütéstől. Tele volt kisebb zúzódássokkal és súlyosabb sebekkel. Egy szál csipkés fehérneműben volt, ami nagyon ingerelte Poroszországot. Vértől és izzadságtól átitatott szőkésbarna haja cafatokban tapadt arcához, meztelen vállához és hátához. Smaragdzöld szemében mindig kedvesség és vidámság csillogott, most viszont teljesen kihaltnak tűnt. De még így is ott volt benne az a büszke fény, ami egykoron naggyá tette ezt a most apró országot.
– Isten szerelmére! Meddig akarod még játszani a bátor és rendíthetetlen kislányt?- Hallatszott Románia hangja.- Pedig tényleg nem szerettem volna sokat tőled. Csak azt, hogy sírj, könyörögj és esdekelj előttem. Látni szeretném, ahogy a büszke Magyarország megtörik, és a saját testi épségét előtérbe helyezve önként felajánlja magát nekem. Olyan sokat kérek talán?
Poroszország a hang hallatán ökölbe szorította kezét és egész teste megfeszült. Próbálta a lány érdekében még türtőztetni magát. Tudta, hogyha most támadna. abból semmi jó nem sülne ki. Németország tehetetlennek érezte magát, és csak nézni tudta, ahogy a lány és a bátya szenved.
Magyarország felnézett az előtte álló férfira. Egy kicsit összeszedte magát, majd hangosan felnevettet. De ebben a nevetésben nem volt semmi jókedv, csupa gúny és megvetés volt benne.
– Menj a picsába, ha azt hiszed, hogy önként átengedem magam neked. És azt se hidd, hogy ebben a rohadt életben látni fogsz te engem sírni.- Erre a hanghasználatra Németország egy kicsit meglepődött, nem úgy, mint a testvére, akinek ez teljesen természetes volt. Hisz a lány midig így beszélt vele a csatamezőn és azon kívül is.
– Ejnye, nem szabad egy hölgynek így beszélnie. Azt hiszem, hogy nekem kell megtanítanom téged a jó modorra.- Románia arcán végig suhant egy huncut mosoly, amivel elővillanthatta éles szemfogait.
Lassan lehajolt Magyarországhoz. Félre söpörte a jobb válláról a haját, majd egy könnyű mozdulattal belemélyesztette szemfogait a lány finom bőrébe. Magyarország a nagy fájdalomtól, ami a bőre és az ere felhasításával járt, felsikított. Ugyan a könnye kicsordult, de még mindig tartotta magát. Nem engedte, hogy sírni lássa az előtte lévő személy. Nem engedhette meg neki azt az örömöt, hogy lássa megtörni.
Poroszországnak a jelenet láttán éles fájdalom hasított a szívébe. Legszívesebben szétlőtte volna annak a rohadéknak a fejét. Már épp indult volna, amikor megérezte testvére kezét a vállán.
– Még ne!- Suttogta a szőke hajú férfi.
Poroszország nyelt egyet és remegve ugyan, de megállította önmagát.
– Te aztán nem vagy semmi édesem.- Mondta Románia miközben lenyalta ajkairól a vért.- Hát kedvesem, nem akartalak erre rákényszeríteni, de nem hagytál más választást.
A srác ismét lehajolt, de ezúttal nem a vállához, hanem egy kicsit túl. A hátához hajolt ahol elkezdet babrálni a maltertó kapcsolójával, addig, míg az el nem engedett. A zöld csipkés fehérneműdarab egyenesen az egyik vértócsában landolt. Magyarország ledermedt amint megérezte ellenfele nyelvét a dekoltázsán. A lányt hirtelen hatalmas félelem kerítette hatalmába. Kapálódzott, rugdalódzott, ahogy csak tudott.
– Ne! Ne, ne, ne! NEEEEEEEEE! Hagy békén te vadállat, engedj el!- Üvöltötte a lány, ahogy csak a torkán kifért.
– Oh, jaj. Hát ennyit sem bírunk ki? Akkor mi lesz, ha ide…- Románi nem tudta befejezni, mert egy golyó suhant el a feje mellett majd egyenesen belefutódott a falba.
Mielőtt még Magyarország elájult volna látott egy ezüst hajkoronát, majd minden elsötétült körülötte.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
