A karakterek Hidekaz Himaruya tulajdonában állnak!
A magyarra fordított változat mangafictiontic.gportal.hu tulajdonában áll!
Író: AmaiYuzuki564
Eredeti cím: Butterfly Project
Fandom: Hetalia
Főszereplő(k): Dél-Olaszország (Romano), Spanyolország (Antonio)
Fordította: Oka-chan
Lektor: Kitsu
Műfaj: Romantika, Yaoi
Figyelmeztetés(ek): Önkínzás
Pillangó project
Lovino POV:
-Vee~ Fratello a tészta mindjárt kész! –hallottam, ahogy Feliciano kiált ki a konyhából.
-Hallom. Nem kell kiabálni! -mondtam morogva.
-Kicsit sokat készítettem. Nem gond, ha meghívjuk pár barátunkat? Nem bánod ugye?
Sóhajtottam.
- Mindegy… Ha akarod, meghívhatod a Krumpli zabálót. Most az egyszer nem bánom.
-Vee~ Grazie Fratello. –mondta Feliciano boldogan.
*időugrás*
Kopogtattak az ajtón. Feliciano ment, hogy kinyissa, és persze, hogy a Burgonya zabáló és a barátai voltak azok.
-Vee~ Szia Ludwig- kiáltotta boldogan Feli majd az izomagyú nyakába, vetette magát.
Én csak forgattam a szemem és elfordultam tőlük.
-Aww~ olyan aranyosak vagytok együtt! –mondta egy hang
A francba. Fratello meghívta Yuzukit is.
Yuzukinak barna szeme és rövid fekete haja volt. Feje tetején egy kis göndör tincs ékeskedett. Ő egy nagyon furcsa lány, nem is beszélve arról, hogy nem a legokosabb ember a környéken. Már értem miért akart vele Feli barátkozni. Mindketten idióták.
Aztán még ott volt a Burgonya zabáló bátyja, Kiku, Alfred, Metthew, Heracles, Bella, Ivan, Yao és Arthur. A fenébe, nem tudtam, hogy Feli ennyi tésztát főzött. Bár nagyon szereti, tehát ez nem nagy meglepetés.
-Hola mindenkinek!
A francba Antonio is itt van?! Érzem, ahogy az arcom felmelegszik. Nem mintha tetszene vagy valami ilyesmi. Érzem, ahogy egy pár erős kar körbeburkol. Felnézek és látom, hogy a spanyol úgy vigyorog, mint egy idióta.
-Hé! Engedj el te Paradicsom rohadék!- kiabáltam.
-Nem akarom, mert te olyan aranyos vagy Lovi.
-Fogd be a szádat Rohadék! Nem vagyok aranyos, és ne szólíts így!
Antonio csak kuncogott.
- Aww Lovi az arcod olyan, mint egy…
-Ki ne merd mondani!- meredtem rá.
-Milyen aranyos! A szerelmesek veszekednek!- ugratott minket Yuzuki.
-Meg akarsz halni?!- kérdeztem gyilkos pillantással.
-Vááh Lovino ijesztő!- majd az asztal alá menekült.
Hallottam, ahogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó.
-Itthon vagyok.
-Vee~ Üdv itthon Marcelo!
Marcelo a másik idióta testvérem besétált a szobába.
.-Na!? Buli van?
Gilbert csak vállat vont.
- Szerintem meg tudnád mondani azt te magad is.
-Ó, teljesen elfeledkeztem a tésztáról!- kiáltotta Feli kétségbeesetten és már rohant is a konyhába.
-Kell segítség?- bújt ki az asztal alól Yuzuki és be is verte a fejét az annak a peremébe. Látod, én megmondtam, hogy nem a legokosabb ember.
Aztán eszembe jutott, hogy Antonio még mindig engem ölel.
-Nem megmondtam, hogy hagyjad ezt abba?!
-Csak had maradjunk még egy kicsit így! –könyörgött
-Rendben. -sóhajtottam
*időugrás*
-Ez olyan jó volt! –kiáltott fel Marcelo.
-Feli te csinálod a legjobb tésztát! –mondta Gilbert
Feliciano csak kuncogott
-Köszönöm mindenkinek.
-Hé Feli! Úgy tudom, hogy egy másik festményen dolgozol.
Megnézhetem, majd ha végeztél? –kérdezte Yuzuki.
Feliciano bólintott.
–Persze, de csak akkor, ha te is megmutatod az új rajzodat.
-Ehh? De én nem vagyok olyan jó, mint te. Nem hiszem, hogy érdemes lenne megmutatnom neked.
-Nem olyan rossz, csak többet kell gyakorolni.
-Feli te szabad vagy szombaton? –kérdezte Alfred
-Igen, miért?
-Focimeccs köztem és Artie között. Benne vagy?
-Foci? Jól hangzik.
Utálom ezeket a pillanatokat. Mindenki csak Felivel foglalkozik én meg olyan vagyok, mint egy második Metthew (sajnálom de ez igaz Mattie).De miért csak Feliciano? Lehet, hogy én nem vagyok olyan rendes és tehetséges, de akkor is. Velem senki sem törődik.
Felálltam és elindultam a fürdőszoba felé. Kedvem támadt megint AZT csinálni. Nem mintha észrevett volna valaki is.
Antonio POV
Mindenki Felicianoval beszélt. Ő kedves, aranyos és tehetséges így nem nagy a meglepetés, hogy népszerű, de van valami Lovinoban, ami jobban tetszett. Ő aranyos, amikor dühös és imádom, mikor úgy viselkedik, mint aki nem törődik, amikor valójában igenis érdekli a dolog. Kicsit sajnálom is, hogy mindig összehasonlítják az öccsével.
Apropó, hol van Lovino?
-Tudja valaki, hogy hova ment Lovino?
-Nemrég láttam kimenni. Talán a mosdóba ment. –válaszolta Bella.
-Akkor nem fog sokáig tartani. Ha nem jön vissza 5 percen belül, utánanézek.
Normál POV
A-Ah- Lovinonak elakadt a lélegzete, ahogy a kis kés éles pengéje mélyen a húsába vájódott. Nézte, ahogy a kis kezdeti vércsíkból egyre nagyobb lesz. Úgy érezte, hogy a fájdalom kissé könnyít a szívén. Addig-addig ismételte ezt a folyamatot, míg el nem kezdett szédülni. Eldobta a kést és összeesett a padlón.
*az ajtón kívül*
-Lovino! –dörömbölt az ajtón Antonio, de nem érkezet válasz. Jobbra-balra forgatta a kilincset, de az ajtó be volt zárva
–Francba!- átkozta azt tovább.
-Zárva van? –kérdezte Kiku.
-Ha nem lenne, most már bent lennénk!
-Kinyithatom, csak kell egy hajtű. –mondta Marcelo. Azzal Yuzukihoz fordult és kitépte az egyiket a hajából.
-Oww...Tesó ez fájt! –panaszkodott a lány.
Marcelo nem figyelt rá, hanem a zárral ügyködött. Néhány perc múlva kinyitotta az ajtót. Antonio félrelökte a fiút, és meglátta az ájult Lovinot. Mindkét csuklójából folyott a vér és mellette feküdt egy véres kés.
-Lovino! –kiáltott fel Antonio és ringatni kezdte az ölében az ájult fiút.
-Mi történt?! –kérdezte az ijedt Feliciano.
-Mein Gott, mennyi vér. –mondta Gilbert.
-Nem kéne hívni a mentőket? –kérdezte Arthur.
Antonio nem is figyelt rájuk. Lovino most mindennél fontosabb volt a számára.
-Miért tetted ezt? –suttogta miközben egy könnycsepp gördült le az arcán.
*időugrás*
*Lovino POV*
Mikor felébredtem az első dolog, amit láttam, hogy Antonio az ágyon pihenteti a fejét és alszik. A második, amit észrevettem az-az volt, hogy nem a saját szobámban vagyok. Hallottam az idegesítő szívmonitor idegesítő csipogását. Hülye korházak…
És a harmadik dolog, amit észrevettem, hogy Antonio fogja a kezem.
Az arcom hirtelen felvette a rózsaszínes árnyalatot, és kissé megszorítottam a kezét.
-Idióta... –suttogom.
A spanyol kezdett ébredezni. Lassan kinyitotta fényes zöld szemeit, majd rám vigyorgott.
-Hola Lovi.
-Szia. –mondtam lassan és elfordultam.
-Hogy érzed magadat?
-Fantasztikusan, miért kérdezed? –felelem gyúnyosan.
Az arckifejezése gyorsan változott. Szomorú és fájdalmas lett.
-Miért tetted ezt Lovi?
-Mit?
-Ne játszd a hülyét, Lovino! Pontosan tudod, hogy miről beszélek!
-Ez bonyolult… –sóhajtottam.
-Semmi baj csak mond el. Próbálok segíteni –próbált mosolyogni
-Nem. Most fáradt vagyok, és biztos vagyok benne, hogy mindenki tudni akarja, és nem akarom ugyanazt többször elmondani.
-Rendben, majd akkor elmondod nekünk, ha készen állsz. Addig is ne próbálj meg magadnak ártani.
Nem mondtam semmit. Szinte majdnem minden nap vagdostam magam és nekem ez már rutinos. Nem hinném, hogy tudom tartani ezt az ígéretet…
*néhány nappal később*
Az ebédet jelző csengő megszólalt. A szekrényemhez mentem, hogy betegyem a tankönyveimet, de ott csak egy tonna számra való gyűlölködő levelet találtam. Megnéztem egyet.
SENKI NEM SZERET TÉGED. CSAK HALNÁL MÁR MEG!!!
Mi..a..fasz?! Elég jó boxzsák vagyok az iskolatársaim számára, ezért néha monoklival megyek haza. Általában nem veszem komolyan a sértéseket, de ez túl sok.
Miért? Mit tettem, hogy az emberek gyűlölnek engem?
Homlokomat a hideg fémszekrénynek vetettem és zokogtam.
-Lovino-kun?
Megfordulta és Kiku és Heracles aggódó pillantásával találtam szembe magam. Szemük elkerekedett mikor meglátták a levelet.
-Heracles-san menj az igazgatóhoz és mond el neki mi történt. Én vigyázok majd Lovino-kunra.
Heracles bólintott, és elrohant. Én csak a padlót bámultam miközben Kiku elvezetett a művészeti osztályba. (Ne kérdezd, nem tudom, miért ebédelünk ott).
-Istenem Lovi mi történt? –ölelt át Antonio.
-Miről beszélsz? Jól vagyok.
-Ne hazudj nekem. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt sír.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Sírni kezdtem. Mindenki előtt. Antonio oda-vissza ringatott miközben kiadta a szokásos fusosososo~ hangot.
Beletelt tíz percbe, hogy végre megnyugodjak. Mikor megfordultam, mindenki aggódó pillantásával találtam szembe magamat.
-Szóval Fratello meg tudnád magyarázni, hogy miért találtunk téged ájultan, véres késsel a fürdőszobában? -kérdezte, Marcelo.
Ezt a témát akartam elkerülni. Megfordultam és próbáltam volna elmenekülni, ha Ivan nem áll az utamba. Átkozott Vodkavedelő! A jelenlétével csak bonyolultabbá teszi a dolgokat.
-Gyerünk Lovino, mondjad el. Biztos vagyok benne, hogy mindenki szeretné tudni. –mondta az orosz egy hátborzongató hangon.
- Igen Lovino, nagyon aggódunk érted-aru! –értett vele egyet Yao.
-Rendben csak fogjátok be a pofátokat! –ordítottam.
-Hűha. Valaki ideges. –súgta oda halkan Yuzuki Bellának.
-Ennyire akarjátok tudni? Legyen! Szinte minden átkozott nap megvernek, és ezt mindenki leszarja! Minden figyelmet Feliciano kap! De tudjátok mit!? Engem ez már nem érdekel, úgyhogy hagyjatok békén! –és ahogy ezeket ordítottam szemeimből, újra előtörtek a könnyek.
-Egészen idáig így éreztél? És mi soha nem vettük észre. Sajnálom, szörnyű barátok vagyunk. –mondta Antonio, miközben átölelt már másodjára.
-Sajnálom, hogy nem mutattunk nagyobb érdeklődést, de akármennyire nem is látszik, igenis érdekelsz minket! –mondta Matthew.
-Te vagy az én Fratellom, persze, hogy érdekelsz! –értett vele egyet Marcelo.
Feliciano csak helyeslően bólintott.
-Milyen testvérek lennénk, ha nem érdekelnél minket?
-Lehet hogy egy seggfej vagy, de egy nagyszerű barát is. Érdelekelsz! –mondta vidáman Yuzuki.
-Egyetértek. –mosolygott Bella.
-Ez nem lenne fantasztikus, ha nem érdekelnél. –jelentette be Gilbert.
Ludvig csak bólintott.
-Haver, én hős vagyok, és a hősöktől elvárják, hogy mindenkiért aggódjon! –vigyorgott hozzá Alfred
-Túl messzire mész a hős komplexusoddal, Alfred… –forgatta a szemét Arthur.
-Aww~ Artie ne légy ilyen! Tudom, hogy szeretsz! –ugratta Alfred, majd egy puszit nyomott a Brit arcára.
Arthur egyből elvörösödött.
–Ne csináld ezt te idióta. Amúgy meg, ha őt érdekli, akkor engem is…
-Én is. Ez nem lenne ugyanaz nélküled Lovino. –mondta Kiku. –És ha Heracles-san is, itt lenne ő is biztosan, ezt mondaná.
-Köszi srácok. –mondtam pironkodva.
Yao elmosolyodott.
–És többet ne ijessz meg minket-aru.
-Már régóta csinálom ezt és kissé szokásommá vált. Nem tudom, hogy be tudom- e tartani az ígéretem. –magyaráztam nekik.
-Akkor mi segítünk, da?! –mondta Ivan.
-De hogyan -aru?
-Ahh! Megvan! Csak pár filctollra lesz szükség. –csapta össze a kezét Bella.
-Parancsolj. –mondta Feli miközben egy csomag filctollat adott Bella kezébe.
-Köszönöm Feli.
Yuzuki arcán hatalmas mosoly terült el.
–Látom, mire akarsz kilyukadni, Bella.)
-Te már érted Yuzuki. Na Lovino, add ide a kezedet.
Kinyújtottam a karomat ő meg feltűrte az ingem ujját a könyökömig. Néztem, ahogy Bella a karomra rajzol valamit. Mikor végzett, jobban szemügyre vettem. Ez egy pillangó volt alatta a nevével.
-Mi ez?
-Egy pillangó, mi más!?
-Ez az úgynevezett Pillangó Projekt. A szabályok nagyon egyszerűek. Első számú: ha úgy érzed, meg akarod vágni magadat, akkor fogj egy filcet, rajzolj a csuklódra egy pillangót. Második: írd oda valaki nevét, akit szeretsz, és nem akarsz elveszíteni. Harmadik: hagyni kell, hogy lekopjon. Nem szabad lemosni.- magyarázta Yuzuki. -Negyedik: ha megvágod magad mielőtt a pillangó lekopik, akkor megölted azt a személyt. Ha nem, akkor él. Ötödik: ha egy pillangó meghalt, akkor az összes többi is. Hatodik: más is rajzolhat pillangókat rád. Ezek nagyon különlegesek, úgyhogy vigyázz rájuk. –magyarázta tovább Bella.
-Vee~...Szórakoztatónak hangzik. –mondta Feli és ő is rajzolt egyet Bella mellé. Marcelo is ezt tette csak ő a másik kezére.
-Kicsit lányos, de ez segít. –mondta.
Nemsokára mindenki körém gyűlt és pillangókat rajzolt, és ez volt az elkövetkezendő 10 percben. A filctollak illata kezdett elbódítani, de nem bántam, mert a barátaim hajlandóak támogatni. Úgy éreztem, egy kis mosoly jelenik meg az ajkaimon, de nem hinném, hogy bárki is észrevette volna. Tévedtem. Antonio észrevette és visszamosolygott rám. Éreztem, ahogy az arcom felmelegszik.
-Szóval? Mit gondolsz? –kérdezte Yuzuki, miközben egy piros filcet forgatott az ujjai között.
-Úgy nézek ki, mintha egy szivárvány lehányta volna a karom.
-De Fratello! Mi csak segíteni próbálunk. –nyafogott Feliciano.
-Jó értelemben mondtam idióta. –morogtam.
Hirtelen megszólalt a szünet végét jelző csengő.
-Ó nem! El fogunk késni! –rimánkodott a kis olasz.
-Viszlát Lovi. –mondta Antonio egy hatalmas mosollyal.
Jézusom, miért pirulok el, akár hányszor ezt csinálja?
*időugrás*
Feliciano elment valahova a Burgonyazabáló idiótával, úgyhogy egyedül megyek haza.
-Lovi! –Antonio kiáltotta.
Francba. Úgy éreztem, hogy Antonio egy csonttörő ölelésben részesít.
-A fenébe Antonio, ha még egyszer ezt csinálod, kitépem a karodat, hogy ne tudj megölelni.
Antonio elkomorodott.
Aww~ Lovi ne légy ilyen, én csak megmutatom, mennyire törődök veled.
-Ez talán egy kicsit túl sok. –morogtam. –Na most engedj el!
-Nem.! El kell mondanom neked valamit.
-Akkor köpd már ki!
-Add ide a kezed.
-Miért? Nem hiszem, hogy van még egy pillangónak hely. –panaszkodtam.
Antonio ezzel nem törődött, és megragadta a kezemet.
Elővett egy zöld filctollat, rajzolt egy pillangót és aláírt valamit. Az arcom elvörösödött amint megláttam, hogy mit.
„TE AMO” (Szeretlek)
Kivettem a kezéből a filcet és odarajzoltam a csuklójára egy pillangót, majd odaírtam:
„TI AMO”
-Te amo, Lovino. –mondta, majd lehajolt és csókot ültetett az ajkaimra.
Én a nyaka köré fontam a karjaimat és visszacsókoltam.
-Ti amo, Antonio. –suttogtam amint szétváltunk.
-Csak ígérd meg, hogy nem fogsz magadnak többé ártani. Olyan szép vagy mint egy pillangó.
VÉGE
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
